Nem most kezdem, csak folytatom.


(Jut eszembe, nem a bevezetőt teszi ki a főoldalra, hanem ezt itt, ni, ugye? Ó, régi szép idők, a nosztalgia langy lehelete...)
Itt már belekezdtem, de a szerkesztő blikfangja okán, nem tudtam befejezni, hogy mi is a történet jelenlegi állása.

Munkát keresek, és ez nem könnyű feladat, egyrészt a válság (izé... elég hülyén hangzik ez, mint kifogás, de ettől még megállja a helyét sajnos), másrészt -és nagyobbrészt- az én adottságaim.
Jelentkeztem néhány helyre, van ahonnan visszajelzést sem kaptam, van ahol, voltam interjún (ami nem is egészen az volt, csak közölték, hogy ja, nem is vagyok elég nyomorék) és van a média...
Néhány levelező listán fenn vagyok, s az egyik kifejezetten mozgáskorlátozottaknak szólón találtam egy felhívást, amire azon nyomban válaszoltam is. Aztán felhívtak. Be kellett mennem.
Nem vagyok gyakorlott az állásinterjú műfajában, de gondoltam, lesz ami lesz, én én vagyok, ha kellek remek, ha nem , sajnálom, ezt is túlélem.



Gondolom, valahová csak jó lesz az elszántságom...


A Hello Rádió stúdiójában -némi bejutási nehézség leküzdése után- beszélgethettem a megfelelő emberekkel, s megtudtam, hogy ha van ötletem, mehetek próbaadást készíteni.
Ha nagyon vulgáris (talematikus inkább) vagyok, azt mondom: köpni-nyelni nem tudtam, de már ott, a stúdióban is pörögtek az ötletek agyam helyén, s ezen én magam lepődtem meg a legjobban. Mire hazaértem, már úgy ahogy meg is volt a dolog, amiből -gondoltam- valami tervnek nevezhetőt fabrikálhatok. Ez egy keddi nap volt, csütörtökig várták a vázlatot.
Természetesen utolsó pillanathoz közeledve kerültek mondatokba szedett formába az ötleteim -merthogy végül nem is egy, hanem három tervet sikerült összehoznom. Persze mindháromhoz egyeztetnem kellett az interjúalanyokkal, hogy hajlandó-e ilyesmire, és ráér-e meg ilyenek. Aztán, hogy a csütörtök kezdte felélni magát a naptárban, hát összeszedtem a gondolataim, amik addig csak szállongtak a hajam alatt lévő légüres térben, s megírtam majd elküldtem a levelet, melyben aztán volt zenei vezérfonal is, meg minden ami még ezzel eszembe (eufemizmus tudom, na) jutott, mert -mint ahogy most is- nagyon lelkes voltam.
Pénteken felhívtak, hogy nagyon tetszenek a tervek nekik, konkrétan egyiket ki is választották, s szeretnék, ha mennék és fel is vennénk az adást.
A terv, amire szavaztak, egy interjú volt (mint a másik kettő is), melyet az egyedülálló anyaságról, s az ezzel kapcsolatban felmerülő kacifántokról képzeltem, mindezen élethelyzetet még a rokiság tényével is súlyosbítva. Emmát gondoltam megfelelő alanynak ehhez a célhoz.
A megbeszélt időre mentünk is, kérdezték, hogy izgulok-e. Egészen addig a pillanatig, míg a mikrofon felém nem fordult, felháborítóan nyugodt voltam, és még azután sem barázdált a homlokom az idegességtől. (Ehhh... bocsi.. mondtam, hogy talematikus vagyok...) Beszélgettünk, alig fértünk bele a tervezett műsoridőbe. (Ez azért nagyon tetszett. Rémképeim között szerepelt, hogy ott ülök majd a mikrofonnal szemezve és egy árva kukkot nem tudok kinyögni. De ez elszállt abban a percben, ahogy beszélgetni kezdtünk.)
Mikor lement a felvétel, megbeszéltük, hogy majd az összes próbaadás elkészítése után döntenek és értesítenek mindenkit akár bekerült, akár nem. Ja, és még azt mondták, hogy nagyon tetszett, amit produkáltam, illetve ~tunk, mert ugyan Emma riportalany volt, a telefonszámát elkérték, mondván látják benne a lehetőségét a jó rádiósnak.
Ez egy keddi napon volt, annyiban maradtunk, hogy utána hét péntekig vannak meghallgatások, s azután hétfőn értesítenek mindenkit.
Én amúgy is türelmemről vagyok messze földön híres (meg még sok más jóról is, ugye), úgyhogy ennek szellemében számoltam a perceket s egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy tekintve általános iskolás koromban, a suli-rádióban szerzett tapasztalatomat felhasználva, én rádiós akarok lenni. (Na, jó, csak szeretnék, de az egyre nagyobb kedvvel.)
Telt-múlt az idő, de nem telefonáltam, nem morzéztam, nem adtam fel hirdetést... egészen sokáig. (Esküszöm.)
Aztán hívtam az egyetlen számot, ami megvolt nekem. Szilárddal beszéltem, s azt az infót kaptam, hogy nyugodjak meg, fel vagyok véve.
Megnyugodtam.
Csakhogy újabb egy hétig nem hívott senki, úgyhogy ismét érdeklődtem. (Szerintem szegény Szilárd fejében néhányszor megfordult, hogy számot cserél...) Ismét csak azt5 kaptam, hogy tetszett az adás, van állásom, csak most ez van meg az van a rádiónál, hívnak napokon belül.
Én egy nyugodt matróna vagyok.
Ugye.

Aztán tegnap szakadt a cérnám és újra hívtam szegényt. Megint azt mondta, amit eddig már kétszer, s erre már kértem tőle egy olyan számot, ahol valaki mással is tudok beszélni, s netán valami pontosabbat is megtudhatok.
Kaptam. Hívtam.

Fel vagyok véve. Van állásom. Rádiós vagyok.
Csakhogy nem biztos, hogy rádió van. (Kacifánt hegyek, s ha ezek lemennek -egy-két hét-, akkor valóban kezdhetünk dolgozni.)

Nos, ez van. Zebra már ígéretet tett nekem a megnyert lottóötöséből létesítendő munkahelyen egy betöltendő állásra. Vasárnap pedig megyek egy barátnőmhöz, ahol részmunkaidős állást beszélünk majd meg, hátha.
De senki ne fogja vissza magát, ha netán rájön, hogy egy érettségizett, erőműgépész technikus minősítéssel és kereskerő-boltvezetői végzettséggel rendelkező roki nélkül, mit sem ér a vállalkozása! Csak rajta, csak rajta!