Igazán lelkiismeretes bloggerek vagytok mindahányan.

Megünneplésetekre elmondom, hogy mire is volt ez nagy-nagy para.

Úgy terveztem, hogy dél körül indulok, majd egy ismerőssel gondtalan kávézás után, minden hátsó szándék nélkül, ártatlanul elkísértetem magam a célállomásomig, jelesül a Róbert Károly krt. 44. számig. Nem véletlenül, persze, a Honvédelmi Minisztérium Állami Egészségügyi Központ, I. Sebészeti Osztály, Plasztikai Sebészeti Részlegét kerestem. (Huh, ez kiírva is ejha, kimondva meg aztán, de inkább kezdem az elején.)

A Helyi Téma tegnapelőtt hozzánk bedobott számában találtam egy elég tekintélyes -negyed oldalnyi helyet elfoglaló, kékes árnyalatokkal operáló, s tán épp ezért nem paradicsommadár, mint a többi- hirdetést, amit igencsak szemmeresztve -hisz ugye a korom-, de végigolvastam. Ez tegnap, a reggeli a kávé elfogyasztása közben történt, mint máskor is, csak amolyan semmi helyett olvastam az előtem lévő betűket, s ráakadtam erre. Már majd' a felénél jártam, mikor rájöttem mit is jelentenek az egymás mellett lévő jelek, ha összekapcsolódnak a fejemben.
Hű!
Elindult a vezérhangya. Na, nem ment messzire, de ebben a témában soha, még a fejét sem dughatta ki fedezékéből új életemben, most pedig ehhez képest szinte nyargalt!
Már olyanokat láttatott velem, hogy nem földig érő szoknya vagy nyáron nem kötelezően térdzokni... hihetetlen szabadság! Néhány órát azért pihentettem a dolgot, hogy mégis minden rendelkezésre álló agysejt átforgathassa magában, majd hívtam az ott szereplő számot.
Nem vették fel.
Na, ez bennem felébreszti a harcos oroszlánt, és semmiképp sem hagyom abba a próbálkozást, akor sem, ha a józan eszem azt mondja, hogy nem véletlen, merthogy olyan nincs.
Negyedikre felbették, egy fiatal, kedves hang kérdezte az adataim, meg úgy általában a dolgokat, én pedig akartam érdeklődni, hogy biztosan beleférek-e a kiírásba, mert nem nagyon szeretnék én potyára túrázni. Csakhogy ő azt mondta, hogy csak adminisztrátor, annyit tehet, hogy felveszi az adataim, ad egy időpontot a többi az én dolgom. Így megelégedtem egy ma délután 4 órára szóló előjegyzéssel.
Rendben.
Pláne örömteli volt, hisz a kedves ismerős kávézásást és e nemes küldetést össze tudtam kapcsolni. Megírtam a kétségbeesett vidéki tyúk postját, majd próbáltam összeszedni a dolgaim, gondolataim.
Megittam vagy ihaj mennyiségű kávét -az utolsót lányom készítette nekem, tehát az ő lelkén szárad-, és éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reggel úgy keltem, mintha gyalogtúrán vettem volna részt. Fájin.
Lezuhanyoztam, igyekeztem elkészülni... s lelombozásomra megkaptam az sms-t, melyben ismerősöm lemondta a kávézást.
Onnan már nagyon ráértem, viszont hihetetlen mértéket öltött a para. Én? Egyedül? Busszal? Aztán metróval?

Mit nekem Budapest! Én. Egyedül. Busszal. Aztán metróval!!!!

Mit nekem egy kis túra!?
Ahogy kiértem az Árpád híd metróállomásról, az ajtóban ácsorgó ellenőrök egyikétől kérdeztem, merre van s köbö milyen messze a Honvéd Kórház. Kackiás bajszos úr mondta, hogy 5...ööö...10 perc, de negyedóránál nem több. Ezen vidultunk kicsit, majd felvettem kesztyűmet s halált megvető bátorsággal nekiindultam az ismeretlennek.

Nem volt több 5 percnél és bármennyire őstehetség vagyok, nem tévedtem el, bár a villamos nem a bejárat előtt áll meg, hanem a régi bejárat előtt, amihez képest vagy 100méterrel és 90 fokkal arrébb kell sétálni az odaigyekvőnek, de megtaláltam. (Ezt csak a segítőkészeknek mondom, hogy szolgáljak friss információval is.) Kell ennél nagyobb önbizalomfröccs?
Néni elnavigált a magasföldszint 38-as szobához, ami előtt le is táboroztam. Időpontom 4-re szólt, órám pedig 15:11-et mutatott, így nagyon ráértem, elő is kaptam egy salátává gyűrött rejtvényt kicsiny hátyimból, s igyekeztem azzal elütni az időt. Ment is, persze az is segített, hogy a mellettem lévő széken valaki ott hagyott egy bulvárcuccot -szégyen, de a címére sem emlékszem-, és abból igyekeztem befesteni a fehér foltokat etéren, műveltségem mezején. (Nem sokra mentem, valami kutyák ruhái, meg ki mennyire elégedetlen...)
Már 15:00 volt, majd elmúlt. Majd már a nekem szánt 16:00 óra is, s kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
De nem vagyok egy futkosós típus, úgyhogy maradtam a helyemen, gondoltam, majd lesz valami, én már itt vagyok, tessen élni a lehetőséggel!
Pár perccel azután meg is jött a doktor úr és az asszisztense.
Mint a legyek, meg is rohamozták a pontosan időre érkezett páciensek, egyet be is hívtak rögvest. De maradt még vagy 5.  Mikor már csend lett, mondtam a nevem és, hogy telefonon beszéltünk.
Asszisztensnő erre szélesre tárta az ajtót és behívott. 
Bent kikérdezett, hogy ki vagyok, mit keresek ott, satöbbi. Jegyzetelt, elmeséltem a történetem, s vártam, hogy majd mond valamit.
Mondott: bemegyek a doktor úrhoz és eldől beleférek-e a projektbe. Kisvártatva meg is történt ez.

Bemutatkoztunk, majd elmondta Dr. Tamás Róbert, orvos ezredes, főorvos (ezt kiírtam az ajtóról, nehogy elfelejtsem), hogy mi is ennek a menete pontosan.
Vizsgálat, ezután ha beválasztanak, egy műtét, melyet helyi érzéstelenítéssel végez, 4 nap után kontroll, két hét után varratszedés, majd havonta egy-egy ellenőrzés. Az elején is és minden alkalommal az érintett terület pontos dokumentációja, fotóval, méréssel. A korigálandó hegnek, minimum 7 cm-esnek kell lennie, hiszen a felét műti meg, a másik, "eredeti" fél lesz a kontroll felület. Ha a végén elégedett a páciens az eredménnyel, akkor a másik felét is megcsinálja.
Ezután mutattam a lábam.
Pontosan idézem: "...ööö..." És az érrendszerről mit tud? Kérdezte még. Hogy megtudta, hogy mindösszesen egy artériát tudtak megmenteni, nem kérdezett többet...
Szóval, nem ez lesz a kísérlet anyaga.

Van másik! (Mondtam én.) S mutattam a másik lábam, ami a donorterület volt a bőrátültetéseknél.
Nem, az sem jó.

Van másik! (Mondtam én.) A jobb* csípőmön a kicsit több, mint 20 centis cipzár, ahol is betették a helyére imádott csípőprotézisem, mely drágább mindennél, hisz ennek köszönhetem, hogy eltűnt a mindennapjaimból az az idegtépő, a normálisnak hazudott életet is semmissé tevő folyamatos kín.

És hihetetlen! És szenzáció! És hurrá!
Az megfelel!

Igen!
Hogy kötekedjek, elmondtam -annyira jó a memóriám, hogy ihaj!-, hogy november végén megyek két hétre Írországba, és azt nem akarnám lemondani. Megértőnek bizonyult, s azt mondta, csütörtökön vizsgálatok, annak eredményei bizottság elé, s ha minden jól megy akkor november 1-én műtét. Így 15-re már varratom sem lesz, mehetek nyugodtan a Smaragd Szigetre, amiért ő kifejezetten irigyel. (Természetesen mondtam, hogy na azt meg én értem meg! Beszéltünk kicsit írországi élményeinkről, ő Dublinban volt eddig egy alkalommal 2 napig, és nagyon megtetszett neki.)

Ezt letisztázva visszatért a lábamhoz.
Mondtam, hogy csodát nem várok, hisz csoda eleve, hogy van. De azt nem bánnám, ha egy gyerek, mikor meglátja a lábam, nem állna meg a növésben. Ő hozzátette, hogy az ilyen átültetett bőr, pláne az ilyen nagy felületnyi, hajlamos a fekélyesedésre; ezt én pontosan tudom; ezt is átbeszéltük, mert ebben az a veszély, hogy ha nem erősítik meg a bőrt és nem dolgozzák el a durva hegesedést, esetleg visszafordíthatatlanná válik a folyamat, s akkor elvesztem a lábam. Majd azzal zárta, hogy januárban elkezdjük azt is és megoldja nekem a lábszáram.

Érted!? Talán nem olyan lesz a lábam, mintha gyurmából lenne és valaki nagyon összenyomorgatta volna! Hihetelen!

Holnap átküldik e-mail-ben a tájékoztatót a programról, melyet ha átolvastam eldönthetem, hogy vállalom-e. Csütörtökön megyek be, aláírni a papírokat, hogy jelentkezem (ha elfogadhatóak a feltételek), és elvégzik a teszteket.
Majd várok.

Szép hegem lesz.
Röhejes? Az.

De nem ez a lényeg ebből. Sem a  mai napból, sem úgy általában az erre a projektre való jelentkezésemből. Sokkal inkább az, hogy
1. Egyedül eldöntöttem, majd felhívtam őket. Egyedül felmentem Pestre, egy számomra tök idegen környezetbe, és elintéztem a nekem fontos dolgot. Ja, és nem estem szét közben! Azért ez, valljuk be, nagyon is lényeges. (Nem maradtam fenn a metrón, nem ejtettem el... tényleg! ilyen is ritkán van!... a mankóm, nem tévedtem el... olyan ügyes vagyok!) Most kivagyok, mint a liba, de baromira elégedett vagyok magammal.
2. Nem utolsósorban. Én itt vagyok. Csabát nem tudták megmenteni, pedig ha cserélhetnék, vagy cserélhettem volna vele, akkor ő lenne itt. És ha bármi bekerülhet általam abba a nagy füzetbe amit orvostudománynak becéznek, s nem veszélyezteti az állapotom, akkor én azért megteszek mindent. (Köszönöm Zsolti, köszönöm Anyu, köszönöm Csaba, köszönöm Fazekas doki, köszönöm András, köszönöm Péter, köszönöm Anikó!)

Ha nem válogatnak be a csoportba, mert nem jó valami eredményem, öreg vagyok, nem tetszik a mankóm..., akkor is tiszta nyereség volt ez a nap.

Abban az esetben pedig, ha akár a heget, akár a lábszáram (aki látta, tudja miről beszélek) megcsinálják, többetkaptam, mint a legmerészebb álmaimban gondoltam.


..........................

Egy magyarázat mindenképpen kijár még ide. Azt mondtam, többé szike a lábamhoz nem ér, hacsak nem muszáj.
Most pedig a reggeli kávé mellé szebejött egy olyan lehetőség, amit nem hagyhattam ki.
És egy kisgyerek, amikor meglátja a botom, kivétel nélkül mosolyog. Ám, ha szoknyában vagyok és megpillantja a lábam, akkor lefagy egyszerűen, köpni-nyelni nem tud, s látom, hogy nem képes elraktározni magában azt a képet, ami ellenkezik minden addig látottal.
Nos, ezért, hogy hordhassak szoknyát. Nyugodtan. Nőcisen. Ha már... :)

Hangsúlyozom, lehet, hogy semmi sem lesz ebből. De én már nyertem.
Köszönöm a drukkot! Megérte!

----------------------
* Most láttam (másnap, féldélben), hogy bal-t írtam. Azért!? Mennyire elhűlt és fáradt lehettem már, azt is elfelejtettem, hogy a jobb lábam lesz jobb, mint valaha volt, s a jobb lábam az amire míg járni tanultam, Anikó, a rehab remek, tökéletes, mindenkinek ajánlott gyógytornásza, nem szívesen mondta ki ezt a szót, úgyhogy megbeszéltük, hogy az amelyik jobb oldalon nőtt. Merthogy minden volt, de "jobb" nem. Viszont hála a fentebb felsoroltaknak, jó lett. S eleve a tény, hogy VAN, nagyon nem elhanyagolható. :)