Egy napra legalábbis. S különösen nekem.

De akár külön-külön is nagyon megérte.
Mikor összejöttek a dolgok egy napra, azt gondoltam, hogy ááá, ez nekem nem fog menni, aztán, ahogy néztem az egymás utániságot időben, a dátumok kötött voltát -vagyis vagy akkor, vagy sosenemis-, hát kezdtem meggyőzni magam, hogy ugyan, bátoraligátor vagyok én, mennyi fog ez -csak győzze a fuvarosom türelemmel a dolgot.
Előbb 10 körülre beszéltük meg az indulást, mert a tárlat akkor nyit, de aztán kiderült, hogy a következő fejezet a napban ebédidőre esik, úgyhogy áttettük a startot 9-re, azzal a céllal, hogy mire nyit a Szépművészeti, mi ott toporogjunk a külső mozgiliftnél és amint lehet, menjünk nézni a képeket. (Akkor még nem tudtam, mennyire néznem kell ezeket, más apropóból is... sőt, más apropókból is...)
Ehhez képest, bírtunk elindulni innen nem is tudom, mikor, de hogy esélyünk sem volt a pontos toporgásra, az tuti, és az még csak egy dolog, de az ebédidőbeli körömfestési akció elérésének pontját bírtuk úgy eltekerni, hogy egyszercsak a Megyeri híd (amiről nekem mindig Évi ugrik be:) volt "alattunk". Telefonos segítséget kértem, de azt hiába, ugye, úgyhogy reménykedve a legjobbakban a másik oldalt is megnéztük a hídról, aztán az utolsó pillanatban a célnál voltunk. (Mert ügyesek vagyunk!! Tagadja-é eztet valaki??)

1. Épphogy megszáradt a lakk a körmön, már mehettünk is tovább.
Alig néhány körforgalom érintésével már meg is találtuk a Második célt. Ami aznapra első lett volna, de hát ha Nagyi ugye, meg a sárga ugye... szóval, kiállítás.
Élve nemrég felfedeztett lehetőségemmel, kívülről hívtuk a liftet, jött is kedves, segítőkész fiatalember és nem kellett a nemtomhány lépcsőn felvarázsolnom magam az előcsarnokig. Elővettem az ORSZI határozatom, mellyel eddig vagy tucatszor mentem be a számunkra biztosított ingyenjeggyel, s léptem oda az egyik jegypénztári ablakhoz. Mutattam a benn ülő hölgynek és mondtam, mit szeretnék.
Nem emlékszem pontosan a párbeszédre, csak arra a mondattöredékre, melyet aztán a felettesének mondott a telefonba, mikor szakadt a cérnája és hívta őt, mert nem voltam hajlandó elkullogni, vagy teljes árú jegyet váltani. Íme:
- Itt van egy hölgy, és ragaszkodik hozzá, hogy kiadjam az ingyenjegyet... azt mondja már volt itt így többször... de nem nálam... és 50%-os ...öööö... milyen is? -kérdezi tőlem, mondom: Mozgáskorlátozott vagyok, de bármilyen fogyatékkal élő is lehetnék, ugye?- mozgássérült... jó, akkor kiadom...
És kiadta. De nem kettőt -ahogy eddig, minden alkalommal, egyet nekem, egyet pedig a kísérőmnek, hisz így van ez leírva a múzeum honlapján is, de minden más állami fenntartású múzeumén is. hanem csak egyet nekem, mely -mikor rákérdeztem, elmondta- mindkettőnkre érvényes.Még egyrészlet itt zsibog a fejemben: hölgy kérdezi: "Melyikre is mennének?" Mondom. Erre ő: "Hervé. Naná, hogy Hervé." Hmmm... erre Ani mondta: "Néhány hete a Botero-n ugyanígy voltunk."
Kalandos. De egy kekec vagyok. S aki velem jön, az is. Vagy azzá lesz, vagy nem bírja mellettem sokáig. Mert én félember vagyok. 50%. Papíron. (Meg a monitoron némely más, papír nélkülieknél...)

2. Lucien Hervé
Összesen 100 kép van a tárlatban most.
Az apropóim, melyek miatt ezt nekem látnom kellett, az életrajzából egyértelműek. Egyik, a zsidó volta, előbb tiszta volt, de az SM csak ott derült ki számomra, pedig hát ugyanezt az oldalt itthon is megnéztem, de láthatóan át nem olvastam tüzetesen azt, legfeljebb átfutottam. Az SM egy alattomos kór, majdnem olyan alattomos, mint a PPS, bár tény, hogy egyikről sem tudok sokat, de azt hiszem az is igaz, hogy az átlagnál talán kicsivel többet.
A kiállítás egy jellegzetes önportréval nyit, mely széles, fehér térben helyezkedik el, így még mélyebb nyomot hagy a belépőben.
Egy idézet -melyekkel tele van tűzdelve a tárlat-, ami nekem elmondta a lényegét Hervé látószögének:

 "Célom, hogy megmutassam a dolgok belső szépségét, a jelentéktelenben rejtőző szépséget.."


/Innen/


/Innen/




/E kettő meg ehunnan, ni/

És ami nekem nagyon megmaradt, nagyon-nagyon, talán a legjellemzőbb látvány számomra a 100 kiállított kép közül, az ugyanez az utóbbi sorozat, a PSQF, egy 1948-as darabja, melyben a felső harmadban látszik egy kisbusz, a szinte közvetlenül mellette haladva a képen tehát kicsit előrébb egy kis személyautó. S e kettőnek a kirajzolódó árnyjátéka a teljes látóteret betöltő kockakövön...

Minden képen az látszik, hogy akár esetleges is lehetne, s éppen ezért benne van az akár órákig egyhelyben ücsörgő, s a megfelelő pillanatra váró fotós, aki épp ettől lesz művész, lenyomata.
Örülök, hogy bejutottam. Mint az előmaceránál kitűnt, lehet, utoljára,. Sőt, mint másnap megtudhattam -egy FURA beszélgetés alkalmával-, a vaskos költségvetési megvonás okán, a tervezett, majd egy tollvonással semmissé tett felújítási és bővítési tervnek "köszönhetően" üres kiállítási termekkel kénytelenül üzemelő múzeum, most ott spórol, ahol csak tud. Tehát lehet, nemhogy ez volt az utolsó, de ahogy a viktátor viktál, még az általam eddig meglátogatott tucatnyi tárlat árát is behajtják majd rajtam...
Tessen csak próbálkozni! Mint köztudott és egy olyan hölgy vagyok, aki ragaszkodik bizonyos dolgokhoz...

Aztán irány egy McDonald's, ahol persze már annyira kivoltam, hogy elfelejtettem a kuponommal fizetni... de sebaj, gondoltam, ennél hüjébb már nem leszek... (de, de, csak azt még ekkor nem is sejtettem...), majd befutott széles mosolyával Bóvica s mentünk is tovább, a nap egy olyan pontjához, melynek szereplése a napirendemben olyan, amire Ani mondott egy nagyon jó meghatározást. Mert én -bár sokat, órákat rágódtam rajta- nem láttam benne ezt.
Pedig ott van. Köszönöm. Vagyis:

3. Mert méltán büszkeségében osztozhattam az én szögletes barátnémnak.

De ez egy külön fáma. A kiállítást meg nézze meg, aki csak tudja!