Az olyan, hogy néha kell. S ráadásul jön az akkor is, ha azt hiszed, nem is....
Óhatatlanul beoldalog az ember életébe, és ha már ott van, nincs az a meggyőződés, eltökéltség, józan mérlegelés, hogy távozásra bírja, akkor sem, ha megtesz mindent -miről hiszi, hogy az maga a minden-, mert válámi_ván, ugye.
De lehet, csak az az oka ennek, hogy a műanyag -s mert a gumicica nem kaucsukból, vagyis többé-kevésbé lebomló természetes alapanyagból, hanem echte mű anyagból van-, nem_nagyon tűnik el.
Mondhatni sosem.

Hát, vagyis nekem a gumicicám, az biza rögzült.
Ahogy tán másnak is, de az tény, hogy kinek-kinek megvan a sajátja.

Könnyebb így?
Ó, nem. De az addikció már csak ilyen.
Akkor is kapaszkodik életrehívójába, mikor annak már belőle a kezdeti mámor után csak és kizárólag a nyűg, a néha elviselhetetlen(nek tűnő) fájdalom marad, s a csalódás -tán legfőképp fájdalmas elemként-, a kezdeti hitben. Ami ekkorra már nyilvánvalóan látható: tévhit volt.

Néha viszont jó. A gumucica jó is tud lenni. S a gumicica legjobb tulajdonsága az, hogy státuszáról nem sejt semmit, sőt, tökéletesen hozza a tőle elvárt szintet, így megkönnyítve gazdi életét. Ráadásul megmutatja, hogy gazdi -ha maga is valaki gumicicája- a sajátjánál mindenképpen jobb.



/Ezen gumicica itten lakik, e/