Pontosabban jó -vagy csak jobb- napjaimon szeretném ezt hinni. 

A mai napom még tegnap kezdődött.
Délután Hármaska és barátnője, kettesben -leginkább utóbbi, de magzatom is segédkezett, tekintve loboncom mennyiségét- levágták a hajam, mert ezt a negyven fokot elég nehezen viselem, oroszlánsörényemmel.
Ez a tortúra nem volt kellemes -és nagyon finoman fogalmaztam- bizonyos részeimnek, jelesül évekkel ezelőtt ugyan, de egyik meg másik oldali, kevésbé s jobban szétrobbant csípőcsontjaimnak, úgyhogy mikor széppé lettem, egyben elcsigázottá is, ergo irány az ágyam és próbáltam használhatóvá hipnotizálni tagjaimat, mert tudtam, ma kávézási küldetésem leszen, nem beszélve tornás és fogorvosi jövés-menésemről, s ezért muszáj voltam nyugalomba helyezkedni.
Szokás szerint néztem kis nyomozást -felháborító, hogy nemesztergomban mennyivel kevesebb nyomozást lehet tévén nézni!!!-, doktorcsontot meg erre-arra helyszínelőket, majd 11 körül úgy éreztem már talán el tudnék aludni, így éjszakát csináltam.
Vaksötét.
Nyugi.
Álomvárás.

Kopogás.

- He??

Hármaska motoz a kinyíló ajtónál és halkan mondja:

- Nem alszol? Bejöhetek kicsit?
- Persze, nem alszom még, gyere nyugodtan!
Leült az ágyam szélére.
- Meg akartuk várni az éjfélt, de látom, öregnéni vagy és már alszol. Úgyhogy várj egy kicsit!
És kiszaladt, majd fél perc múlva jött is vissza, kezében ezzel:



Szavam szakadt....

Ott, helyben kaptam is egy szeletet belőle, fantasztikusan finom.
Extra (én vadmalacnak mondanám, de ez tán a dolog ünnepélyességéből kissé elvenne) csokis piskóta, tejszínes túrókrémmel és nektarinnal.
Míg ettem, ott ült mellettem és mesélt. Gyertyát akartak a tetejére de formásat nem kaptak, 41 darab meg nem fért volna el a tortán... micsoda kifogás... cöcöcö...ezért lett nektarin a felirat, helyettesítendő azt, amit persze rögvest le is ettem róla (vagyis mindkét számjegyből egy-egy tsíkot Ő).

Igen. Sütnek, főznek. Berta és Szamy. Hármaska és barátnője. Egyszerűen, zsigerből, ősi tudásként élve ezzel a dologgal és pedig élvezem az ebből adódó napi örömöket.
Köszönöm, én az öregnéni. :)

Ma reggel meg ugye, kaptam egy szatyornyi üzenetet, képeslapot -melyek legfontosabbika talán Lucilyányom ígérete egy pillangós és hortenziális kávézás lehetőségének libbentése, amit órákon belül számon is kérek rajta-, telefont -pl Aputól, ki azzal kezdte, hogy mért nem vagyok fenn a fészen, mikor ezren köszöntenek ott... (mert még nem jutottam odáig!!:) és egy levelet a gmail-en.
Egy novella van benne, amit én nem ismertem.

Mert én ásom. 10 éve ásom. Illetve már előtte is, de alőtte azt hiszem arra ástam, amerre szokás.

És igen, volt 3 hónapom, míg csak feküdtem naphosszat, s bár karom nem emelkedett a tarkóm alá, de csak néztem, ám nem láttam. 10 éve felkeltem, és arra ások, amerre nekem lehet mert amerre kell.
Köszönöm.