A villamost is lehet? Vagy már csak azt, hisz elterelés helyett börtön jár?

De ez a kérdés csak az áthallás miatt ugrott be agyam helyére.
Ügyesen-okosan, ahogy kell, megszomjazva de kibeszélgetve magam beestem gyerekeimékhez a körútra, aztán kis idő elteltével indultam is tova. Gondoltam. Ja.

Biztos ami tuti elgyalogásztam a Deákig, ahol biztonsággal felszállhatok a villamosra -mindkettőnknek, nekem is és neki is így a jó, lássuk be-, ott nyugiban ücsörögtem vagy öt percet s vártam, hogy induljunk. Már sötét volt, így halovány dunsztom sem lehetett, hogy mikor merre járunk, de a matematika megbízható jószág, így amennyiben biztos lehettem, az a jármű száma, így vártam a célt.
Ismétlem, ja.
Hogy hol? Há' tudom én?!
Eccercsak kivágódik masinisztakalit ajtaja, sapis ficak kiugrik belőle, felénnk fordul, s elbődül:
- Elterelés! Most elfordul a szerelvény --...öööö-felé....--, mindenki szálljon le, baleset történt, erre nem mehetünk tovább, elnézést kérek.
Majd azzal a lendülettel le is ugrott a kocsiról, molyolt kicsit -aszinném váltót izélt, de hát én nem értek ehhez, de valami kart valami bizgentyűvel bazgerált-, majd ahogy jött volna vissza, már seperték is volna el a szemfüles népek, ekkor ismét szólott:
- Nem itt, itt senki nem szállhat le, befordulok a -ööö zizé- utcába, és ott a megállóban szálljanak le!
Visszabújt a zillegalitásba, befordultunk az sarkon, majd a népek mentek amerre menni kellett. Én meg mondám tovább: ÖÖÖÖ... de most már csupa nagybetűvel.
Mikor beláttam végre, hogy nekem is le kék szállnom, akármi is leszen, odabattyogtam a kalithoz, illedelmesen bekopogtam s mikor azon nyomban ki is nyílt az ajtó nekiszegeztem sapis fiatal sofőrnek avagy masinizének, hogy "Tsókolom, mostan akkor velem meg mi lészen? Hogy a nehézségbe tanálok én elfele az nagy kelenföldi végállomáshoz?"
Kedves sapis ficak volt a közeg, így készséggel mutatta az irányt és még azt is hozzátette, hogy mely számú járművet és melyik oldalon keressek, s küzdjem fel magam reája majdan.
Setét éjszaka volt az mán... fél hét is lassan elmúlt, mikoron megtaláltam az buszmegállót, s kinyomoztam, hogy melyik alkalmatosság megyen oda ahova én. Majd fagytam megfele míg megérkezett, s ezred magammal felgyömöszölődtem reája.
Ehhh... kis himbálózás után kiértem a célhoz, majd beestem a váróterembe, ahol rájöhettem, hogy megen a zorrom előtt ment el a buszom, így megen ülhetek a tök hidegben vagy egy órát. Ej, mit nekem már ennyi!?

Odafagytam az ülőalkalmatosságoz, de simán, majd időben kievickéltem a szigethez, mert ha nem vagyok szemfüles, az nekem nem jó. Na.
Ott szité fagytam megfele és eszembe jutott, hogy milyen okos ügyes vayok, hogy reggel nem abban a vékony fekete ingben, hanem a vastag fekete pulcsiban indultam el, s bár mindezt belő fogvacogással konstatálhattam, azzal, hoyg bezzeg ha nem ez lenne rajtam akor még ennyire sem bírnám, de valahogy ezen kis pozitív bezzegség nem melegített fel eléggé. (Tán mert ez nekem alapból nem jelent pozitívumot? Bakker, de legalább ilyenkor jelenthetne!!)
Végre megérkezett a busz, felszálltam rá és lassan végre valahára elindulhattam haza.
Egész úton azt tervezgettem, hogy mit fogok enni, ha itthon leszek. Hogy virslit főzök, hogy zöldségcuccot csinálok, hogy almát pucolok és -nem érdekel- fahájas cukorral meg rummal kicsit megkörnyékezem... de még vagy félszáz ötlet facsarta éhhalállal küzdő gyomrom.
S a buszról leszálltamban már messze nemcsak a belső fogvacogás kísét, hanem egyszerűen, mint az éhes farkasok hada, csattogó fogakkal vészeltem át azt a cirka háromszáz métert ami a buszmegálló és a ház között van. Még közben is "főztem", sőt, már ettem is!
Aztán ahogy már ráláttam a kapura, leesett.
Fogok én itt még éjszaka bohóckodni??? Dehogy fogok! Hiszen ottan lóg a kkerítésen s engem vár, csaknem jéggé dermedve az ebédem.
Boldog rácsodálkozással és fagytól recsegő ujjakkal -mely vészjósló hangot fogaim vacogása és egyéb ízületeim nyikorgása szerencsére elnyomott- leakasztottam az ételhordót s már szaladtam is befelé.

Fogok én még főzni? Vagy csak mintha-kaját összedobni?
Cö... gombaleves, és valami rizs meg zöldséges-tejszínes ragu... tökéletesre melegítve képezik immár feladatukat teljesítve a túlélésem fontos részét.

Szóval engem eltereltek.  A mai nap krónikája ez.



Frenk: Nyitott szemmel kéne ide... de ez nincs meg, vagyis én nem találtam meg, helyette most itt ez, ami nem kevésbé jó: