Kinek hogy telnek. Ugye. Nekem leginkább maratoni tévézéssel, s a minap láttam két olyan filmet, amik mellett nem tudok billentyűkopogtatás nélkül elmenni.

Szörföltem a csatornák között (ugye ezzel a trendi kifejezéssel mondják azt, mikor abszolút céltalanul csak időkitöltés végett nyomkodom a távirányítót, s bízom benne, hogy valami számomra érdekesre akadok majd), s éppen kezdődött egy film, mely Alexander Pearce történetét meséli el.
Egy megtörtént eset a film alapja, s a fő téma, melytől évszázadokon átívelően fennmaradt ez az élet, az egy hihetetlen, mély érzéseket ébresztő bűn, a kannibalizmus.

Borzongat, ez tény.

Alexander Pearce utolsó gyónásai

Néhány cikket elolvastam róla, s ebből látom, megoszlanak a vélemények. Tulajdonképpen talán fele-fele arányban, egyik véglet azt ecseteli, amiről a film is szól, hogy adott egy ír ember, ki ilyen-olyan okból gyilkos, majd fegyenc lesz, s deportálják Ausztrália kietlen vidékére, Van Diemen földjére. Onnan, a táborból a kegyetlen bánásmód elől hét társával megszöknek, s gyakorlatilag esélytelenül bolyonganak a semmiben. Hiszen nem ismerik a vidéket, csak azt tudják (mert egyikük esküszik erre az inormációra), hogy valahol keletre tőlük van Jericho városa, vagyis a szabadság földje.
Csakhogy élelmük az első három nap alatt elfogy vagy megrohad, s a vidék hihetetlenül zord és tökéletesen kietlen. A kengurukat megfogni nem tudják, ehető növényeket pedig nem találnak. Így nem marad más lehetőség, mint a kannibalizmus.







Nyolcból csak egy maradhat. S az győz, aki tovább tud ébren maradni. Kemény. Nagyon kemény.
Mire utolsó erejével végül eljut a lakott területig, gondolkodás nélkül visszaviszik a táborba.
Ott hősként fogadják, még akkor is, mikor nyilvánvalóan jelét adja elméje megbomlásának, de a tett, a szökés és túlélés tette mindenképpen tiszteletet ébreszt a rabokban. Egy társában mindenképpen, s fel is lelkesül, mikor az rábeszéli, hogy szökjenek meg. Így ketten nekivágnak a kontinensnek, Alexander Pearce immáron másodszor.

Mikor rájön, hogy a felbújtó, aki rávette a második kísérletre, nem tud úszni, s ezzel gyakorlatilag lehetetlenné teszi az amúgy is esélytelen menekülést, megöli, majd ... majd megeszi. Mert az őrület, ha ideig-óráig  el is bújt, ott lappang benne, s újra előhozza a kannibalizmust, mely először a kényszer miatt vált élessé, most pedig már "csak" a kétségbeesés, a düh okán.

Másik fele a cikkeknek pedig egyszerűen elvetemült kannibálként írja le ezt az embert, mint valami mumust, mint Hannibal Lectert, aki nagyszemű babbal, holmi szertartás képpen eszi áldozatai máját és ebben élvezetét leli.
Nos, nekem nem ez jött le a történetből és nem a játékfilm volta miatt, egyszerűen ilyen helyzetben a tabu fogalma átíródik.

/Első kép innen, második meg ehun lakik e/

A másik szintén egy film volt, de valahogy mégsem illik egy postba a kettő. Pedig az is egyfajta taburól szól. Mindjárt az is meglesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.