Kell még magyaráznom?
2008.10.20. 11:32
Nem elég, hogy fizikai lehetőségeim igencsak korlátozottak, most tökéletesen biztosítottam magam az agyi vonal erősen hiányos voltáról is.
Höhö... (...de csak én röhöghetek magamon, az egészeknek kéretik súlyosan gondterhelt arcot vágni s erőst tördelve kezeiket, azon gondolkodni, hogy merre hálálják meg, hogy csak olvasás után ismerik meg ezt a helyzetet s nem élesben kell tapasztalniuk!)
Történt ma, hogy hajnalok hajnalán felkeltem (mert gyerekem ment oskolába, s ugyan nem kér felajánlott segítségemből, mégis úgy teszek, mintha nem boldogulna egyedül). De ezt azért nem kell úgy érteni, hogy fizikailag ki is evickéltem az ágyból, hiszen maga az ébrenlét mímelése is épp elég nagy feladatot ró rám, így maradtam a jó meleg gyapjútakaró alatt, s csak akkor szántím magam durvább tettre, mikor már nem volt ms választásom. Szóval, a szokásos, mosogatógép munkára késztetése, Am/ vízzel való ellátása, s blogilag történő önellenőrzés után, ránézvén jobb csuklómon hordott Poljot órámra, konstatáltam, hogy ideje elindulnom lábfejagyusztálásra Edithez, minden gyógytornászok leggyógytornászabbika kezeinek közibe.
Tehát, iramodtam is, azon nyomban. Uccu neki, gondoltam, így még lesz időm beugrani (höhö) a pékségbe is, milyen ügyes vagyok, régen volt ilyen, hogy nem hülyéskedtem el az időt! Szóval, mentem.
Am/ aludt (ahogy többnyire szokott is, hiszen a munkáját végzi: őrzi a házat, s stílusa ennyire kifinomult!), így most nem kellett közelharcot vívnom vele az ajtónál, tehát nyugodtan kiszökellhettem az udvarra.
Márti megfordul.
Ajtó becsuk.
...mintha valami nem klappolna...
Kulcs előhalász.
...valami nem úgy van, mint kéne...
Kulcs a zárba.
...nem így szokott ez lenni...
Ajtó bezár.
Kulcsot még nem vettem ki, mikor belém hasított a felismerés.
Tényleg!
Hogy mekkora egy vakegér vagyok! Túl nagy szabadságot éreztem, és azt, hogy ez valahogy nem a megszokott.
Naná, mankó nélkül indultam el!
Komolyan, földbe gyökerezett az összes (szám szerint kettő van, Fazekasdoki áldásos munkájának köszönhetően) lábam, s csak álltam szemközt az épp imént bezárt ajtóval. Nem tudom elmondani, hogy mennyire agyatlannak éreztem magam, s rég volt ilyen, de ott, egy helybe cövekelve hangos hahotba kezdtem, hogy majd' a könnyem kicsordult. Ekkora hülye hogy lehetek?? (Nem kell válaszolni! Költői kérdés volt, na!)
Amikor már nem kellett kapaszkodnom a röhögés miatt, ajtó kinyit, visszaevickélés mankóért, majd indulás utamra.
Nos, mi ebből a tanulság?
Gőzöm sincs.
Hacsak nem az, hogy néha balerinának képzelem magam.
Majdnem stimmel
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr311596253
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.