...mint amennyi jár nekem.

Ezért is nem haltam meg... aztán megint nem haltam meg, pedig meg kellett volna, aztán meg megint nem.... vagyis egyszer sem maradtam úgy... mert soha nem elégszem meg azzal, ami jut.
Hadakozom a sorssal, mert nem hiszem el, hogy az én sorsom, a SORS mint olyan, független az akaratomtól.
Mert azt képzelem, hogy én irányítok, pedig soha, sehol, semmiben ... legfeljebb a kezdő lökés az enyém, az első gondolat, az első kimondott szó... de onnan már minden megy a maga útján, s én csak sodródom.
Mint egy eldobott, koszos, használt papírzsebkendő... már senkinek sem kell, senki sem figyel rá, de ha kéretlenül szem elé kerül mégis, csak krákog, udvarisasan félrenéz, s csak várja, hogy majdcsak eltűnik magától...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.