A kezemben van.
Ahogy ezt TEGNAP írtam is (meg sokszor, meg mindig, meg mondogatom is, mint egy gyogyós hajléktalan a kukák mellett magánprédikációja alatt... de ahogy őt sem, hát engem sem zavar a látszat...).

Nem sorolom fel majd' 44 évem döntéseit, annál is inkább, mert ebben a kontextusban csak az új_életem elhatározásai számítanak, mely szakasz tart több, mint tucat éve, ám ha azt veszem, élő, nyílt elmével töltött időt számolva, akkor szinte napra pontosan 12 éve élek így. Új_életben, tudva, hogy a döntések szabnak utat.
Hiszen akkor, az említett ominózus pillanatban, február közepe-vége táján egy döntés rántott ki a nihilből. A mezsgyéről, a senki földjéről, Onnan, ahol azért bolyonghattam "szabadon", hogy megérjek az elhatározásra.... vagy csak azért, mert nem volt annyi agysejtem, ami elbírta volna az embertelen kín, a vérveszteség, az oxigénhiány, a csontszilánkok, a kétnaponta műtétek traumáját a tény elfogadásával együtt, hogy mi is történt, mi is maradt az életemből.
Aztán -vitatható módon-, de megtudtam a tényt, s ettől muszájból, döntenem kellett. Választhattam a halál -a nyugalom, a fájdalommentes, fontosembereim felével töltött lét- és a túlélés között.
És megtettem. Mely "tevés" mozdulatlanságban, maradék agyam kapacitásának túlfeszítésével ment, de emlékszem a pillanatra magára. Akkor bejátszott a madár is... a János kórház Ortopédiájának 4., szeptikus szobája ablakából látható,hatalmas, komor, csupasz fa ágán folyton üldögélő holló.... ami nyilván nem holló volt, csak nekem hollóként, mint átfogó meghatározás maradt meg (1 és Örökké nem eshet...), és azóta is itt vagyok.
Kaland az életem.

Minden nagy, vagy csak nekem nagyobb, nehezebb helyzet előtt ehhez folyamodom, saját hatáskörben, tudatában önnön magam felett ható erőmnek, döntök.Mert ez az út, az én utam.
Műtét előtt, vagy például mikor kiderült, hogy a lágyrész-nyúlás 3-6 hét irgalmatlan kínt hoz, én tudatosítottam megfelelő részletemben -már testileg-, hogy biza 3 hetet engedélyezek erre. S lám. De nem ez az egyetlen. S, hogy ebben mennyi a placebo-hatás, az nem érdekel. Mert ha azért működik, mert hüje vagyok, akkor király, hogy hüje vagyok.

Igen ám, de van amire nem tudok felkészülni. Hiszen mikor az első protézisem csinálták -2003. február 14.-, egy tíz órán át tartó laza iskolapélda során, s utána, az őrzőből kikerülvén egy néni feküdt a másik ágyon, akinek a protézise fél év alatt hatszor akadt ki, s én addig nem is hallottam a kiakadás lehetőségéről -na jóóóóó...-, ám ekkor megtanulhattam mi is ez, s ennek kapcsán, azon melegében el is döntöttem, velem ilyen nem lesz.
Aztán, hogy ezért-e, vagy sem, az nem érdekes, de protézis-kiakadási gondom nem volt. S nem is lesz. Höhö....
Ám, arról, hogy még mi a retek történhet egy titáncuccal, mellyel az ember együtt él, halovány dunsztom sem volt.
Sőt, mikor megtudtam, hogy a szár "lejjebb csúszhat" -bocs a kocafogalmazásért, de hát szarul kommunikálok, ugye....:D-, azon is MEGDÖBBENTEM, s még akkor sem merült fel bennem, hogy az hagyján, de a vödör vápa is képes lehet elmozdulni!!!

Szóval, tanulság? a döntés alap. De ha nem tudok minden opciót, melyek befolyásolhatják a helyzetet, csak felületesen kapirgálhatom a kérdést, hiszen nyitott maradhat olyan is, mely aztán vihogva elődugja bűzhödt fejét, csak azért, hogy bizonyítsa, nem úgy van az!!!


/Holló ehunnan, ni/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.