Így, nemes egyszerűségében és csakúgy nagyszerűségében: könyvek.


/Ezen jó illatú remekek ehun laknak e/

Anno, még a boldogult XX. században, esztergomi gyerekkorom idején -sőt, még a korai években, dömösi kisdedként- belém ivódott a minden ellenére, vagy még inkább bármi mellett is a könyv, mint olyan, értéke. A lapjai illata, a susogásuk, a gerince tenyérbe mélyedése, a szedés monotonitásának megnyugtató hatása, a benne rejlő ... a benne rejlő univerzális bármivel.
Mert bármi, így minden láthatóvá, érezhetővé, átélhetővé, megsirathatóvá, együtt nevethetővé, ünnepelhetővé válik általuk. S ez két dologtól függ: az adótól és a vevőtől.
Nem boszorkányság, az adó, a történet papírra vetője, a vevő pedig a sorokat olvasó, s a betűk által utazni képes ember.
Anyu imádott olvasni. És mindig olvasott is. Folyamatosan, hol ezt, hogy azt, és imádta a könyveket. A saját könyvtárát.
Évente kimeszelte a házat és akkor leltárt is készített a papírkincsekről. (Mikor felnőtt lettem s lett saját otthonom s benne saját könyveim, én is megpróbálkoztam ezzel, de belőlem hiányzik Anyu ilyetén elkötelezettsége. Ez is egy addikció, ami szintén hiányzik belőlem.) Részt venni benne remek volt. Gyerekfejjel forgatni évről-évre a mindig kicsit bővülő "könyvtárat" s figyelve Anyut, amint akkurátusan felvezeti a leltár darabjait a megfelelő kockás füzet lapjaira, s eközben bele-beleolvasni sorsokba, történetekbe és beleszagolni abba az összehasonlíthatatlan, unikális régi-könyv-illatba -ami gondolom, ósdi por és némi gomba, vagy mittomén mi lehet, de mégis...-, az valóban különlegessé tette az én életemet. Az enyémet, a dagi, vöröshajú, macerás kislányét, akinek az egója látszólag akkora volt, mint ide Lacháza, aki a kirekesztettség okán beleszerettem így az olvasásba.
Az első regényeket -már a leltározós random beleolvasgatáson túl, célzatosan- is Anyu adta a kezembe.
Akkor már nem voltam túl fiatal, talán hatodikos lehettem, majd nyolcadikban s utána középiskola elsőben hónapokat feküdtem betegen otthon is meg kórházban is, úgyhogy az olvasás egyértelmű búvóhely volt. És én bújtam is. Egyik történetből a másikba. Egyik családregény után faltam a másikat s a sokadikat. Aztán krimiket, majd formabontókat, néha verseket -de míg megvolt az egész agyam is, addig sem boldogultam könnyen a poetikával, bár néha boldog tudatlansággal merültem el ebben a világban is. (Nagy segítség volt ebben a blues... és általa hagyta magát a_vers, hogy megszeressem....)
Míg úton voltak kis családunk legifjabb tagjai, nekem hónapokat kellett  feküdnöm -illetve pihengetnem vagy akár kórházi felügyelet alatt is lennem-, úgyhogy megint rengeteg időm lett s ismét okom az alternatív valóságban barangolásra, tehát napi egy könyv átlagot elérve vészeltem át ezeket az időket. (Nos, persze ebben nem kell szakjegyzetekre gondolni, sőt, ellenben a minimum 100 oldal terjedelmet felölelő romantikus regényekre meg de. Hiába, növekvő élet a pocakban, langyos széllel simogatott mezőn andalgó szerelmesek, az élet különböző nagyobbnál nagyobb viharaiban az elmébe festett képeken, remek párost alkottak.)
Később ZSOLTI -ugyan nem elsőre, mert nem vagyok könnyen meggyőzhető típus, s míg volt agyam, a jelenlegi csökönyösség mellé még sajátos meggyőződés is társult- beavatott a horror-regények világába. Előbb vámpírmesék, melyek ugyan nem sokáig láncoltak magukhoz, de a napszakmáztól eltekintve a_horror bugyrai -nem, nem a zsigerelés, sokkal inkább az olyas' helyzetek hétköznapi személyiségekre tett hatása miatt- meg annál inkább.
Most már -egy ideje, hisz az agyam maradéka mióta maradék... nem képes a hosszú szövegek követésére, így maradtak a filmek, vagy az e-könyvek. (Ahol nagyíthatom a karaktereket...) Ám, ennek nincs hangulata. Már olyan, mint a Guttenberg-galaxis elemeinek.


/XXI. századi kórkép innen, ni/

S ide is értem. Mármint a mához. Legidősebb lányom, Dorka, imádja a könyveket. A papírt, a lapozgatást, a kötet vastagságát, a történet lapról lapra kibontakozását. S rajta kívül egy valaki van, akiről még biztosan tudom, hogy ugyanígy érez ezekhez a tárgyakhoz. Hiszen itt nem pusztán az olvasásról van szó, bár ez is kihalófélben lévő életforma, asszem, mert nem a digitális formában magához vett információt, hanem a klasszikus értelemben vett olvasást, melynek elengedhetetlen kelléket, a már sokszor körülírt s címben jegyzett tárgyat méltatom.

Sanyi. Egy kétlábamputált -s részben kétkézamputált is- túlélő barátom az, aki folyamatosan, mindig és töretlenül olvas. Egy otthonban él, saját vagyona nincs, az intézmény könyvtárának rendszeres látogatójaként már-már kiolvasta az egész listát.

És én ezt végtelenül tisztelem.

Évek óta mondja, hogy látogassam meg egyszer az otthonban, hiszen ugyan 2003-ban ismerkedtünk s barátkoztunk össze, s azóta 2013-ban újra összefutottunk, de a kórházi egyidejű beutaltságokon kívül csak telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, s kettőnk közül én vagyok az, aki könnyebben mozog, ám hozzá, az otthonba nem tudok elutazni. Most viszont azt vettem fejembe, hogy a battai Sérültekért Alapítvány-t megkérve, meglátogatom őt az otthonban, s ha már megyek, akkor viszek is az otthon könyvtárának, illetve elsősorban Sanyinak némi muníciót.
Beszéltem is a titkársággal -még az otthon vezetőjével nem tudtam, mert szabadságon volt- és örömmel veszik a gondolatot, így én már nem tétován, hanem boldog odaadással szervezem a gyűjtést.
Ez eddig egy kupac -kb 4 tucat- könyv már oda is ért, egy hasonló adag úton van, egy kéttucatnyi nagyságú itt várja a sorát az ágyam lábánál és egy olyan harmincas csomag a barátnőméknél figyeli az érkezésünket.
Úgy tűnik, július 8-án megyek Sanyihoz s viszem az intézménynek -miután ő kiválogatta a számára elsődlegesen fontos darabokat, persze, de utólag úgyis minden darab a könyvtárba kerül- a könyveket s kávézom egyet túlélő barátommal.

Most, kivételesen nem magamnak kérek. Sanyinak, illetve egy idősek és mozgáskorlátozottak otthonának a könyvtárának, hogy az ott élők elméje kicsit elszabadulhasson a valóságból, vagy beszínezhesse azt, az olvasás által. S lám, sokan vannak, akik a már csak porfogónak tekintett s nem szívszerelem miatt megtartandó csak valahogy polcon maradt könyveiket felajánlják erre a célra. Én pedig -ha már úgyis elmennék egy kávéra Sanyihoz- köszönettel viszem is a kupacot.


/hmmm/

Nem véletlenül került ez a relax-ba. Sanyi is egyike azok sokaságának, akikkel nem is ismerkedtem volna meg, ha nem történik velünk az, ami. Itt nincs mérleg. Csak a puszta tény van.
Most a sok könyv és az utam ténye, mely nem is olyan sokára elérkezik.

S ha már... érted amit ír??? /emittende/

Vörösmarty Mihály

A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég: 
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.