Tegnap este kaptam az utolsó Clexane-t, így ma hajnalban már nem fáslizták a lábaim. Most éppen a száraz bőröm a legaggályosabb a bőrátültetett lábszáramon, mert mint a kígyó, gyakorlatilag levedlem az 50 napi fásliba zárt lábam felső réteg bőrét. (Érzéketlen és nagyon érzékeny. Érthető? Nem? Addig jó… nincsenek rajta érző idegvégződések, ám rettentően sérülékeny… így stimmel?)
Ma és holnap nincs Cili, így kölcsön vagyok adva, már felügyeletileg Magdinak, aki szemmel tartotta a tornám és segített, ahol kellett (gumiszalag, oldalra fordulásnál kipányvázás, labda miegymás), aztán ergon voltam. Majd visszajöttem a szobába, s az a hír fogadott, hogy a szomszédnénit átszállítják egy kórházba, hiszen ennyire legyengülten itt, nem lehet vele mit kezdeni. Már itt volt az unokája s éppen a pakolás végénél tartottak.

Én beültem az ágyamba, éppen bekapcsoltam a gépet és hallom, hogy a folyosón valaki a nevem kiabálja.
Hmmm…
Egy rég nem látott barátom, derült égből látogatásként jelent meg az ajtóban.
Hát, úgy megörültem neki, hogy madarat lehetett volna fogatni velem! (Mármint, ha a madár eleve kalitkában van és még azon belül is szedálva, ugye…)
Felmentünk a büfé-társalgó-könyvtár csodakomplexumba –lépcsőn, hisz a lift megint rossz volt-, ittunk egy kávét, ettünk egy sütit, s megkaptam a nekem szánt kórházas kiscsomagot –mely a kellő erősítő narancslevet is és a kellő naná csokit is tartalmazta, köszönöm…-, és beszélgettünk.
Álmok, politika, mínusz, német nyelvterület, Írország, felnövekvő gyermekek. Cirka ez volt a téma. Aztán  kiültünk a parkba –mankóval mentem, s megkerestük az egyetlen –elérhető távolságban lévő- alkalmas padot, melyen én is tudok ülni. Ekkor már nálam volt a dicsekvésem jelen tárgya, a TATTOO magazin júniusi száma, melyet musz volt megmutatnom.
Ez itten, e, ugye:



(EMMEGITT a hálón egy rövid méltatás az eseményről, ahogyan ez a címlap, s bévül a képek, no meg az oldalas cikk lett, ugye..)

Nem kicsit, nagyon begyűjtöttem a bókokat, még beszélgettünk a nyárról, majd elbúcsúztunk.

Hmm…. ez jó volt. Nagyon jó volt. Az ilyen meglepetéseket nagyon szeretem. :)

Az ebédemet már több mint egy órája közben idehozták a szobába, de megvárt –három óra volt, mikor elvitték a tálcát, úgyhogy nem kellett rohanni- tehát megebédeltem, elbúcsúztam Szomszédnénitől, sőt, mivel unokájának sietnie kellett, én vettem át tőle a stafétát, hogy a mentősöknek majd átadom a nénit, s amint ez megtörtént, odaszólok telefonon, hogy nyugodt lehessen.
Még beszélgettünk vagy egy órát, mikor meg is érkeztek, elvitték őt, én tettem amit tennem kellett s azóta elárvultan ülök itt. Hüpp…

Rákérdeztem napközben valamikor a röntgenre is, mert nyomatékosítani akartam, hogy engem a Támogató Szolgálat visz haza, s szerdán érnek rá, így szerencsés lenne, ha addig ez elkészülne, s doktornő –mert vele futottam össze a folyosón- utánanézett, ki van írva, csak sokan vannak –ezt tudtam-, de holnap vagy legkésőbb hétfőn megtörténik a felvétel, aztán mehetek haza.
Hiszen minden rendben van, ugye? :) Naná.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.