Tisztelet

Ma felhívott egy betegtársam.

Vele néhány hónapot voltam egyszerre az OORI-ban (7-es pavilon). Kétláb-amputált túlélő. (Nem ő van a képen, 'csak' illusztrációnak tettem ide, mert ez példázza igazán az Ő erejét is.)

Három ember van, akiktől a túlélés-t tanulom. Ő az egyik közülük. Időnként felhív, elmondja hogy van, kérdezi velem mi van...

Erős.

Ma például azt is átbeszéltük, hogy egy ilyen után miképpen lehet tovább élni, a megváltozott körülményekkel, lehetőségekkel.

Arra jutottunk -mint már eddig kb 1000x-, hogy megváltoztatni azt, ami történt, ami 'maradt' belőlünk, az életünkből; azt nem tudjuk. Viszont a 'holnap'-ot mi alakítjuk. Keseregni lehet, sajnálni magunkat lehet, csak semmi értelme!

Mert a megváltoztathatatlan ellen küzdeni eleve vesztésre ítélt harc. Márpedig a rokiság, egy nyertes játék... Ha nekiindulok, tudom, hogy nyerek...

vagy meghalok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.