Ha hagyom és elkezdek bőgni, nem tudok visszamászni.... de nevetni meg nem tudok.
<P>Az apropó: <A href="http://bedukairas.blogter.hu/?post_id=8618">http://bedukairas.blogter.hu/?post_id=8618</A></P>
<P>Először is elnézést Béduka, hogy nyúlom az írásod, de most tényleg kell nekem, hogy érzékeltetni tudjam, mi van velem. </P>
<P>Mikor először olvastam azt, mosolyogtató volt, illetve nem Bédukán mosolyogtam, hanem az érzéseken amiket kiváltott belőlem, nomeg a többi hozzászólóból...</P>
<P>---------------------------</P>
<P>Most a kontraszt. Nagyon rosszul vagyok. Egész héten lázas voltam, fájt a vesém, de azt játszottam, hogy nincs semmi baj, ha nem veszek tudomást a dologról és szedem önhatalmúlag az itthon található gyógyszert, akkor 'magától' helyrejövök.</P>
<P>Mostanra világossá vált előttem, hogy reggel el kell jutnom orvoshoz. Hogy miképpen fogok odamenni, még nem tudom, hisz mozogni is alig tudok, taxi itt a városban nincs, barátaim dolgoznak, de ezt is megoldom, nem ezért bőgök.</P>
<P>Azt tudom, hogy félni <STRONG><FONT color=#ff0000>TILOS</FONT></STRONG>!<STRONG> </STRONG>Amitől félünk az bekövetkezik. Ezt megtanultam.</P>
<P>De most nem tudok úrrá lenni az érzéseimen. Ugyanazt érzem, mint bő egy évig még a csípőműtét előtt. Ma hasított belém a gondolat erről a párhuzamról, és arról, hogy nyilván most sem lehet mást tenni valószínűleg, mint akkor. Az pedig a műtét. Az én műtéti soromban plusz egy beavatkozás -az eddigi ~30 után- nem sokat számít. Csakhogy:</P>
<P>Nem hagyhatom itt a lányokat! Nem mehetek kórházba!</P>
<P>A mozgásom most olyan, mint amikor járni tanultam a csípőműtét után; a b. után másodszor, életem során harmadszor. Tudom, hogy a fájdalom nem számít, tudom, hogy a jelentősége elhanyagolható az 'út'-hoz képest. De most azt érzem, hogy ugyan 4 évig játszottam, hogy leszek én még egész ember, ha gyakorlatilag már nem is, de lelkemben mindenképp, mégis szembe kell néznem azzal, hogy a rokiság, ahogy én nevezem, csak eufemizmus, valójában <EM>nyomorék</EM> vagyok. Igaza volt annak a barátomnak, akiről azt hittem, hogy lehetek néha mellette 'NŐ', mert egyszer azt mondta, <EM>vergődöm</EM>.</P>
<P>Szóval, azért kellett ide a párhuzam érzékeltetéséhez Béduka írása, hogy leginkább magamban tudatosítsam, hogy bizony létezik az 'egyik oldal-másik oldal' dolog. Ezt én elfogadtam még akkor mikor a TÚLÉLÉS sport elején jártam, csak mostanra azt hittem, már elmosódni látszik számomra a határvonal, néha tehetek úgy, mintha egész ember lennék.</P>
<P>Merthogy: vannak Ők, az egészek. Normális, hétköznapi örömökkel, hétköznapi gondokkal, kedves barátokkal, remek depresszióval, segítőkész környezettel, szerelemmel, szerelemvárással, nyűgökkel és nyűglődéssel, humorral...</P>
<P>És van ez az oldal: öröm ha reggel fel tudok kelni. Gondok? Nem részletezném. A barátok megunják a nyomorék bajait (ami jogos is... én se bírnám, biztos), depressziós nem vagyok szimplán csak a halált várom, de még nem mehetek vagy 54 évig. A környezet segít, ez tény. Szerelem? (Ott áll a kerítés másik oldalán és engem vár. Azt mondja: "Fel a fejjel!")</P>
<P>Nem akarok kórházba menni! Soha többet nem játszom a gondolattal, ígérem, hogy lehetek még valaha játszótársa valakinek, de ne kelljen kórházba mennem! Kérem! </P>
<P>Na, most röpke 8 perc alatt bejutok a szobámba (maratoni távolság, van vagy 10 méter), megpróbálok aludni. De valószínűbb, hogy bőgök órákig.</P>
