Ilyen is van... (Röhögsz, vagy elmenekülsz? Ja, nem tud a roki elmenekülni, mert mondjuk nincs hozzá meg már a lába? Mi a teendő ilyenkor? Gondolj, gondolj...! ... Megvan! KI KELL RÖHÖGNI AZ EGÉSZ NYOMORULT HELYZETET!) Így könnyebb megtanulni az új szabályokat.

Az apropó

Illetve ezen belül az utolsó 2-3 hsz.

Már néhányszor írtam a rehabról, illetve az ott eltöltött kemény időkről. (Az ortopédián végigküzdött hónapok nem voltak egy hajszálnyival sem könnyebbek, de minőségében mást jelentettek. Itt (János kórház, Ortopédia, 4. (szeptikus) kórterem): küzdelem a puszta életben maradásért... leginkább magammal, de akkor csak halványan vettem részt a munkában, csak az alapanyagot biztosítottam a sok-sok műtéthez. Aztán a rehab, ahol már nem volt kérdés, hogy élek-e. TÚLÉLTEM és passz. Meg kellett tanulnom a szabályokat.

Olyan dolgokkal szembesültem, amikkel az egész ember soha nem találkozik, és itt most tulajdonképpen kicsikről beszélek, amik az életben nem bírnak önálló jelentőséggel, mégis, ha kiesik az ezekhez szükséges rutin, felborul az egész mindenség. (Alapvető a kanál súlya, aztán a saját fejem súlya, mindkettőnél ugyanaz a probléma: nem bírtam el őket, aztán, mikor már elbírtam a kanalat, nem találtam a számat...:) Én már ezekről nyugodtan beszélhetek, hisz biztonságos távolságból szemlélhetem azt az időt, s abban azt a %u2019majdnemembert%u2019, aki ágyhoz kötve (mondom, egy ideig szó szerint, hogy ne tépjem ki magamból az infúziót) csak várta, hogy zörögjön a kötözőskocsi... távolodva az ágyamtól... TÁVOLODVA...

Szóval, összeraktak. János kórház, Ortopédia, Fazekas doki, 4. kórterem, nővérek, orvosok, gyógytornászok, aneszteziológusok, pszichológus. Köszönöm!

Aztán, mikor már fel tudtam emelni a fejem, átkerültem a rehabra. OORI, 7. pavilon. Gyógytorna, ergoterápia%u2026 Megtanultam élni.

András, Péter és elsősorban Anikó.

Anikótól megkaptam az erőm felismerésének képességét, azt, hogy akkor is élnem kell ezzel, ha széthullok a fájdalomtól, ha úgy érzem, hogy nem bírom el a lábam, ha úgy érzem, nem elég a mantrám, amit a járni tanulás közben suttogtam: "DorkaFanniBerta".

András és Péter, és kettejük közül leginkább András (Péter kevesebb időt szerepelt az én rehabomban, de a mosolygós életszeretetet, a lehetőségek kiaknázásának biztos tudatát neki is köszönhetem). A segítségükkel szimplán megtanultam élni. Élni a megmaradt lehetőségekkel, élni az új szabályok közé szorítva, élni úgy, hogy észrevegyem a jót is, ne felejtsem, ahonnan jövök, de tudjam, hogy ez az élet is lehet ÉLHETŐ.

Aztán ott sok-sok betegtárssal ismerkedtem össze. Ez már a második rehabos időm alatt volt, mert akkor már ki tudtam menni a szobából, a társalgóba, folyosóra...(nagy öröm ez 1 tökéletesen ágyhoz kötött embernek:) Sok-sok amputált túlélő, sok-sok élet... Szinte kivétel nélkül mindenki mosolygós. Van aki morog mindenen, magába zárkózik, s még a sorstársakba is szíve szerint belerúgna (ha lenne mivel soxor...jaj, erről beszélek...) De így nem lehet. Szerintem az egyetlen út, ami valahogy kivezethet az önsajnálatból, az ha kiröhögöm az egészet. Nem lehet nem tudomást venni a tényekről, mert ha így teszek, na akkor leszek megkeseredett, morgós, mindenbe belekötős nyomorék de, ha elfogadom, hogy ez van, így élek, de ÉLEK :), akkor már marhára röhöghetek is a dolgokon, s akkor jöhet az, hogy nem nyomorék vagyok, hanem "roki" Ott ismerkedtem össze egy 40 körüli egyláb-amputált túlélővel, aki több mint 10 éve gyűjti az ehhez "kapcsolódó" vicceket. A kedvence: "Egyik lábam itt, a másik ott!" Hmmm... először, mikor a kerekesszékében ülve, vigyorogva mesélte ezt, azt gondoltam, hogy, a búbánatba lehet éppen neki ilyet mondania?? Aztán rájöttem: Ő (mi, akik ezen az oldalon vagyunk) mondhat(unk) ilyet, sőt röhöghet(ünk) is ezen, sokkal jobban, mint azok, akik nem értik ennek az igazi mélységét. Aki, ha ezt hallja, arra gondol, hogy sietni fog.

Mi pedig a műtétekre, a műlábra, a fájdalomra%u2026 és arra, hogy ezekkel is van

ÉLET

(Ha akarom észreveszem, ha nem, kereshetem azt is, amit mindenki más tart életnek, de nem fogom megtalálni, hisz az már másik dimenzió.)

(Na, ez itten most minden lett, csak nem humoros... de nekem tetszik:)

Mint ahogy ez is:

(...és mi, ezen az oldalon nagyon is röhöghetünk ezen...:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.