amerikai-kanadai filmdráma, 101 perc, 1999 rendező: Lynne Littman forgatókönyvíró: Jane Shepard zeneszerző: Michel Colombier operatőr: Frank Byers vágó: B. J. Sears szereplő(k): Samantha Mathis (Ruth Ellison) Jonathan Silverman (Lenny) Marlee Matlin ("Cass" Cassandra) Natalie Cole (Eleanor) Peter Sarsgaard (Cal)

Amikor Ruth nagymamája, aki eddig gondját viselte, meghal, a fiatal szklerózis multiplexben szenvedő lány a Lewellyn Otthonban kénytelen folytatni életét, fizikailag és szellemileg sérült betegekkel együtt, egy olyan helyen, amit utál. De fokozatosan kiderül, nem minden olyan a Lewellyn-ban, mint amilyennek látszik, ahogy Ruth egyre jobban megismeri ezeket az embereket és mindennapi problémáikat.
Ebben a megrendítő és csodálatos történetben Ruth megtanulja új szemmel nézni az életet - főleg egy nagyszerű ember segítségének köszönhetően.

(Ahonnan nyúltam eddig, köszike:)

Ez is olyan film, ami beleillik A Belső tenger, a Mégis kinek az élete és a Memento alkotta sorba. Akinek van néhány használaton kívüli agysejtje, s nem sajnálja ilyesmire az idejét sem, az nézze meg például ezt a Hallmark-on, ahol még a napokban kétszer vetítik:
november 8. Szerda, 08:00
november 8. Szerda, 13:00.

Amúgy egyetlen személyes megjegyzést tennék konkrétan a filmről. Csak az fogja érteni aki megnézte már. (Persze még az sem 100%, mert tisztában vagyok önnön képességeimmel, de az esélyei bizton magasan verik azokét, akik nem látták) Tehát:
Van ebben egy jelenet, ami nekem, az én 10% agyamnak az asszimilálódás végét jelenti. Mikor az őszi levél lehullását meséli, mutatja Ruth az egyik betegtársának. Az maga a beletörődés. Erről már írtam sokszor, ez a fajta beletörődés nem a lehajtott fejjel való magam megadása, hanem a megváltoztathatatlan körülmények ellenére, azok elfogadásával úgy dönteni, hogy ez van, ha így, hát így, csinálom tovább! Azért, mert én így akarom!
Érthető? Hmmm... Nekem az. :)

Ma, ahogy mentem gyógytornára, megállt mellettem egy autó, s kiszólt belőle a sofőr, egy fiatal anyuka, hogy elvihet-e az SzTK-ig. Mondván, ők is odamennek és gondolja én is odaigyekszem. (Két babaülés volt hátul, s mindkettőben utazott is valaki:) Nem szoktam elfogadni az ilyen potya fuvart, de most későn indultam (mert én hülye, reggel mostam meg a hajam...), tehát kénytelen voltam élni a  felkínált lehetőséggel. Nem volt több 5-6 percnél, de eközben mégis kitárgyaltuk, hogy mielőtt az ember gyereket vállalna, eszébe sem jut például a babakocsis közlekedés nehézkessége; nem beszélve a rokik számára leküzdhetetlen, ám (az egészeknek) jelentéktelen akadályokról. Szóval, remekül egymásra találtunk.

 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Miközben keresgéltem cikkeket a filmről, beleütköztem ebbe: FFRISS (Fogyatékos Fiatalok Re/Integrációját Segítő Szolgálat)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.