Most mit mondjak?
Ilyen az ember?
Ilyen.

Moritz Bleibtreu (akkor is ha a nevére nem emlékeztem, de a 'fizimiskája' nagyon is jellegzetes) játéka A lé meg a Lola-ban nekem nagyon tetszett. Engem minősít, de sajna nem tudok felidézni egyetlen más szerepét sem... Hja kérem, örülök, hogy ennek az egynek (bízom benne, hogy már kettőnek) stabil helye van kicsiny szürkeállományomban...

Megnéztem. Nem is tudom, hogy mit kéne most mondanom. Mit is lehetne most mondanom...

Inkább úgy kezdem, hogy miért is pakoltam ebbe a csoportba itt a padomon. (Na, tud valaki ennél cirkalmasabb képzavart? Jó, jó... én tudok... csak ki kell várni...:) Máminthogy miért került a 'Mit jelent nekem?'-ek közé... (Na, ez se lett semmi!)
Szóval... Tudom milyen a másik oldalon lenni... Tudom, milyen mikor tudom, hogy valami lesz... tudom, hogy én azért vagyok, hogy ők lehessenek a nagyok...

Albert. ...és most nem a 10% miatt említem...

Uhh... csapongok, nagyon ténferegnek a gondolatok a fejemben, de most ettől jóformán kerek mondatokat érezni sem vagyok képes.
Pedig, ha igazi mércén nézem (már nekem igazi, amolyan talema-etalon), akkor nem is 'A', legfeljebb csak 'B' kategóriás film. A képek sem különösebben megcsináltak, a hely sem, a színészek is olyanok, amilyenek... de amit megmutat, az (ha másnak nem is... de nem is számít; csak nekem:) nagyon is figyelemreméltó... sőt!

Ha érdekel valakit az ember, mint olyan, az emberi természet legalja, s mindehhez annyi agya van, hogy ilyesmit csak igen populáris formában (mondjuk filmen) tud befogadni, annak meg kell néznie ezt!
Nem tanulmány, nem egzakt tudás, 'csak' egy lenyomat, ami számomra is érthető. Nekem azért könnyebb a dolgom ezzel, mert én nap mint nap éltem így. Na, nem ilyen szinten, de ezt a szerepet 12 éves koromig gyakoroltam...

Ja, ha nem mondtam volna még melyiket is...
Segítségül annyit, hogy dagi, vörös hajú, szeplős, szemüveges kislány voltam... Na, vajon a rács melyik oldalán lehettem én?

A kísérlet - a film (a kép is innen)


A kísérlet - az eredeti (mindenkinek, aki érti... én nem, de én én vagyok...)



Update 09. 05. 11:20
...és itt van magyarul az eredetiről, mert Marlingtonnak megesett rajtam a szíve...

"Zimbardo szerint a rabok háromféle lehetséges válasz egyikével reagáltak a történtekre: vagy aktívan ellenálltak, vagy megtörtek, mint a fenti képen, vagy pedig fanatikusan engedelmes „mintarabokká” változtak."

Ez egy részlet a cikkből, az egyik, ami nagyon elgondolkodtatott. Egy másik -a sok közül- ami szintén megakasztott /ez is onnan, de érdemes elolvasni az egészet/:

"Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetésvégrehajtási intézetek közötti együttműködést”.


Na, ez az a szint, ahol már tényleg azt látom, hogy az emberi tudat módosításához nem biztos, hogy kell valami szer. Elég, ha én magam úgy osztom a lapokat, hogy a körülöttem lévő mikrokultúra az én szabályaim szerint működjön. És akkor már nemcsak eljátszhatom a szerepemet, hanem azzá is válok, akit megformálok...

Meddig ember az ember?
De ez hülye kérdés. Az ember ilyen.


Most megint beugrott egy -azt hittem elég- mélyre eltemetett kép: a három hónap nihil alatt két naponta vittek röntgenre, napi kétszer kötöztek, s hetekig minden másnap meg is műtöttek. Tökéletesen kiszolgáltatott voltam. Nemhogy mozogni (semmilyen szinten) nem tudtam, de még memóriám sem volt, tehát mindenki tudta, ha bármi is történik velem, három perc múlva már egyáltalán nem fogok emlékezni rá. És abból az időből lenyomataim vannak. Táblák, az arcokhoz kapcsolva. "Vigyázz!", "FÁJ!", "Kedves.", "Vigyáz rám!", "Fájdalmat okoz!"
És a legérdekesebb ebben az, hogy az utolsó tábla nem a kötözős nővérekhez tartozott (ami napi 2xi procedúra a kínok kínját hozta el nekem minden alkalommal, az ő arcuk a "Vigyáz rám!" táblával kartotékolt), de mégcsak nem is a dokikkal, hanem kifejezetten egy beteghordó "tartozéka". Nem tudom.És azt hiszem, nem is akarom pontosabban tudni a miértet.
De tény, hogy én a szétszakadt, tökéletesen kiszolgáltatott, idióta beteg teljes egészemben az ő jóindulatára, jóérzésére voltam bízva azokban a percekben, míg kivett az ágyamból, felrakott a kocsira, áttolt a célhoz, ott levett arról, felfektetett a műtőasztalra vagy a röntgengép asztalára, majd visszafelé megtette ugyanezt. Arra emléxem, ahogy ő jött és leakasztotta a fixíteur-t az állványról... és onnantól én elbarikádoztam magam a komódomban, s legközelebb akkor jöttem elő, mikor a nővér visszakötötte a lábam a helyére: az ágy fölé rögzített állványhoz.
Tudom, ez nem egy kísérlet. Semmi tudományos alapja. "Csak" volt szerecsém megélni ezt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.