Pontosabban unalmas nyomorék életem újabb -már-már soros- derült égből felforgatós kaland fejezete.
Jelzem, nem időjárás-jelenséggel körített lábízület, hanem 'asztaretek'-szerűen bekövetkezett változás a bokakalapálásom előjelzésében.
Hiszen, ugye egy féléve már küzdök ténylegesen a műtét összehozásával, pedig én magához az "eseményhez" pusztán az alapanyagot biztosítom, s azzal hiba egy szál sem volt mindezen ideig. Legalábbis a jelenlét ügyében. Hiszen a NEMTAXI epizód óta nemcsak számomra tudott, hogy nem vagyok altatható, így nem végezhető el ez a kicsiny* macera sem egynapos sebészet keretében (* természetesen minden, amit egy orvos, illetve az_orvosok tesz/nek, az nem  kicsinység, sőt, itt csak arra utaltam ezzel, hogy az műtéti előzményeimben ennél tán csak nagyobb beavatkozások voltak...). Tehát azóta próbáltam bejutni a kórházba... Juhász doktor sajna nem jelentkezett, így elmentem Tanár úrhoz, s Ő kiírt az osztályon december 4-ére, ami ugye egy pénteki nap, úgy, hogy aznap reggel bemegyek, elsőként megműt -akkor még megelőlegezve, azóta konkrétan megkonzultálva, az aneszteziológus által hátba döfötten, tehát nem altatva-, majd az éjszakát nem intenzív osztályon, de intenzív felügyelet mellett töltöm az ortopédián, s másnap, vagyis szombaton mehetek is haza.
Felelevenítettem a tehermentesítve járás emlékét, mert most is majd egy kicsiny ideig így kell, ezen kívül elrendeztem a szállításomat.
Pénteken hajnali 6 körül a Sérültekért Alapítvány vállalta -ahogy szoktak is, mindig-, hogy bevisznek, de a hétvégi fuvar nem játszik ott, tehát az további szervezést igényelt, amit éppen tegnapra sikerült tökéletesen elrendeznem. Tegnapra, vagyis november 29-ére.  (Amikor is Énonokám első születésnapját ünnepeltük, de nagyon, s eközben Erik, az ünnepelt, ugye, önfeledt magyarázással és gurgulázó, igazi babanevetéssel narrált minden egyes történést...


)

Ma reggel, fáradtan, de boldog Nagyiként visszatértem a néhány nap múlva esedékes operáció elrendezéséhez, mikor is csörgött a telefonom.
Egy szám, melyre nem emlékeztem, de 9-essel kezdődő, tehát valami régi motorosé lehet, gondoltam... felvettem, belemondtam a szokásost és vártam.
Mintha hallottam volna valami nem felismerhető zajt, de beszédet nem nagyon, vártam, ismét hallottam valamit, s gondoltam: "Vajh, ki lehetsz, kedves, a vonal másik végén, vajh vélem akarsz-é beszélni, vagy csak eltévedtél az éterben?", ám ehelyett -s még szerencse-, ezt mondtam:
-Elnézést, nem értem amit mond, kérem ismételje  meg, ha valóban engem keres- s újra mondtam, ki vagyok.
Innen már értettem amit mond:
-Én eddig is hallottam, Márta, Kiss Jenő vagyok... - s folytatta, én pedig azon kezdtem el törpölni, hogy "Jenő"? Én nem ismerek semmilyen Jenőt... és majdnem mondtam, hogy akkor ez téves lesz, mire nagy nehezen leesett a tantusz, hogy nagyon nem téves, sőt, és nagyon nem kellene ennyire a szokásos bénázásom felmutatni, hiszen Tanár úr az!!! Csak bemutatkozáskor nem mondja el az összes titulusát, s nekem így, szimpla névként -agy nélkül és memória-gyógyszer-váltás és nem_beválás után- elsőre szégyen és gyalázat nem ugrott be...
Rettenetesen pironkodtam, gondolom, a telefonban is hallható volt orcán karmazsin-színbe borulása... hebegve biztosítottam felőle Tanár urat, hogy immáron képben vagyok és minden agysejtemmel idekoncentrálok ezután, hallgatom.
Volt is mit, hiszen most jött a címben idézett időjárás-mizéria, mert nem pénteken, hanem egy nappal korábban, csütörtökön lesz a műtét. (Hozzáteszem, mikor kitisztult a kép és végre rájöttem, hol is vagyok s a történelem mely szakaszában járok, az jutott eszem helyére, hogy most lemondja Tanár úr -is- a műtétet? Akkor mi a retek leszen a bokámmal? ... ennek ellenére nem kezdtem el visítozni, pedig már valószínűleg renomémon ezzel sem rontottam volna többet...)
Mondtam, hogy ott leszek, elbúcsúztunk, s letettem a telefont.
Osztán estem bele a kétségbe.
Péntek beszállítás lefixálva, most akkor hívhattam az alapítványt, hogy nem péntek a befelé, hanem csütörtök és nem szombat a haza, hanem péntek, tehát így beleférhetnék?
Nos, csütörtök reggel semmiképpen, másnap hazafelé pedig csak ha kettőig végzek. Hmmm... úgyhogy ezután azzal telt a következő iksz órám, hogy igyekeztem elrendezni ismét a szállításom.
Betegszállítóval a legnagyobb szükségben MENNÉK, de akkor is csak hazafelé, mert időre az OEP finanszírozott nem vállal -mással meg nincs kedvem, ugye-, így az aznap reggeli műtétet nem veszélyeztethetem, szóval meg kellett oldanom.
Az is megfordult a fejemben, hogy aznap mennék fel busszal, csak hát akkor a reggel 5-kor innen indulóval kellene mennem és két mankóval, húzós bőrönddel, ez nem tűnik kivitelezhetőnek. (Arról nem beszélve, hogy az Ortopédia Osztály számomra nem megközelíthető gyalog...)
Néhány sms, kétségbeesett telefonálgatás során sikerült a dolog.
Köszönöm Béla!
Köszönöm Koki!

Csupa kaland az életem. Agyam viszont úgy elhasználta ez a váratlan epizód, hogy köpni-nyelni nem maradt erőm... hogy plasztikusan fogalmazzak...

Nem féltem eddig sem a műtéttől. Ezután sem fogok. De ha összeadnám mennyi agysejtet veszítek az ilyen hirtelen váltásokkor, tán kiderülne, már rég nincs is agyam... annyi se, mint a maradékom volt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.