Mára összegyűjtötem a feladataim, amiket a városközpontban kellett elintéznem, mert az már éppen olyan távolságban van, ami nekem nagyon megterhelő -ha olyan állapotban vagyok, akkor elérhetetlen.

Nem részletezem a történteket. Az eleje hónapokkal ezelőttre nyúlik vissza, illetve a gyökere immáron 8 éve vert tanyát, porrá zúzott, szilánkokra robbant kerek világunk maradékában, tehát  ma hivatalos papírokat kell intéznem bankban, postán, önkormányzaton. 
Ez önmagában sem egyszerű menet, de az én esetemben még nehezíti a dolgot, hogy a memóriám olyan, amilyen. Különösen amikor a fájdalom napokra helyhez köt, illetve a csip-csup dolgok, mint a személyes higiénia is homlokgyöngyözős, előre rettegős, gigászi kihívásként jelennek meg, gyakorlatilag a normálisnak mondható szint is töredékére zanzásodik az agyamban. És néhány het -mert már hetekben lehet számolni- ez van, s most kaptam egy levelet, miszerint nem tettem eleget egy hivatalos kötelezettségemnek.
Elfelejtettem.
Hívtam is azon nyomban a hivatalt, s kezdtem mondani, hogy mi a helyzet, ám a "néni", az előadó hölgy, szavamba vágott, s közölte:
- Nem érdekel. Ilyet már hallottam, ha egy héten belül nem jlenik meg, feljelentem!

Nem folytattam a mondókám, csak annyit mondtam, hogy oké, amint tudok ott leszek, elbúcsúztam s letettem.
A nap további részét sírással töltöttem.
Mára tudtam megszervezni, hogy eljussak a hivatalig, jött is Mónika, ki legalább annyira roki, mint én, sőt, hiszen lábilag nagyobb kihívásokkal küzd... csakhogy neki van autója, sőt, mi több, vezetni is tudja azt, úgyhogy dacolva a szemerkélő esővel, nekiindultunk. Ő a parkolóban várt, míg én bejártam a helyeket.

A hivatalban azzal fogadott a néni, hogy elnézést kért.
Leesett az állam. Tisztáztuk a ki-merre-meddig-miért-et, elintéztem az elintézendőt s eljöttem. Azt mondta, aznap mikor velem beszélt én voltam a negyedik, akivel gyakorlatilag szó szerint ugyanezt a párbeszédet kellett (volna) eljátszania, s elszakadt a cérnája, utána egész délután bőgött.

Azóta ezen pörgök. Nem lehet egyszerű az asztalnak azon az oldalán lenni. (Nem, ezen sem az, sőt, de én csak én vagyok. "Csak" a magam bajaival kell megküzdenem. De nekik?) Szóval, nem lehet könnyű bárhol ügyintézőnek lenni. Hülyék számolatlan mennyiségben vannak, ez tény, különösen gondolom, ilyen helyen, és az emgber türelme nem végtelen.
És dicséretes, ha van lelke (még), mert ez, hogy most képes volt elém állni és elnézést kérni, ez mindenképpen ezt jelenti nekem. Úgyhogy összességében jól végződött a kanosszajárásnak indult mai utam, meg is ünnepeltem ezt egy szelet raffaello sütivel.

Hmmm... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.