A tegnapom. Mely kezdődött két bloggerinával, majd csak egyikük maradt velem kitartóan őrködve öreg néni magamra, s kísérve hivatalba, ahol is megmentettem a hazát!

Na, jó. Lehet, hogy csak a saját házam áramellátását, de akkor is. Na.
Szóval, előző délután ütött be a ménkő, vagyis kaptam erről értesítést, s onnan kezdődött az a néma nyomásszerű érzés a torkomban, hogy most megint mi van, már megint egy kupac, amibe bírtam belelépni, de amiből nagyon gyorsan ki is kell kecmeregnem, mert félő, hogy eltűnök benne.
Eztán mentem a tutiba...
Onnan a hídon által a Dunán, majd párnácskák, melyek a talpam alatt a hatalmas távolságok megtétele végett képződtek, az amúgy sem egyszerű járást tovább nehezítve, abszolút lehetetlenné tették a további függőleges helyzetben maradást, úgyhogy magukra kellett hagynom Luci' és [ht] kolleginákat a nappaliban -persze előbb még megkóstoltunk egy kupica ...már akinek az jutott, nekem éppen vizespohár... ánizspálinkát- s nyugovóra tértem.
Nem részletezem a további előzményeket, csak annyit, hogy fontos szerep jutott abban hátizsákocskám igen kicsiny befogadóterének. Na.
Reggel arra ébredtem, hogy egy boszorkány kocogtatja a vállam, s érdeklődik a ki-merre-mikor kérdéskör felől. Megadtam a megfelelő választ, s aludtunk tovább.
Mikor aztán elérkezett az idő, hívtam ismét az ELMŰ központi információt, hogy tényleg úgy van-e ahogy tegnap mndták. Úgy vot, vagyis mehettem be, valamelyik irodájukba.
Luci'nak sürgős dolgoznivalója akadt, így kettesben maradtunk [ht]-val -feltételezem, a gondolattól is boldog volt-, s elkísért a megfelelő helyre. (A Péterfy Sándor utcába kellett mennünk. S az a hely nem ébreszt bennem kellemes emlékeket.)
Irodában dizájnos alacsony székek, melyek sajnos alkalmatlanok arra, hogy én rendeltetésszerűen használjam őket, úgyhogy ácsorogtam egy darabon, [ht] pedig türelmesen várt. (Kedves ifjú hölgy, tudtam én ezt régóta.)
Felvillant a számom a kijelzőn, iszkoltam is a megfelelő likhoz, ahol előadtam a helyzetet, miszerint túlfizetésem van, melyet szeretnék felvenni.
Néni azonosít, rendszer kiadja a mappámat, melyen néni látja is azonnal, hogy valóban ez van, s szedi is elő a megfelelő nyomtatványt, mely kitöltésével lehetővé válik számomra a pénz felvétele majd a pénztárnál.
Míg ezt intézte néni, közbevetettem, hogy ugye akkor már nem vagyok rajta a rendszerből való kiköttetésre ítéltek listáján. Öööö... néni nézi....
DE IGEN!
Hmmm...
Néni -kinek neve egy meglehetősen ismert színműíró -né utótaggal bővített változata- telefonálni kezd, vagyis csak szeretne, mert legfeljebb kicsöng, többnyire viszont foglalt, vagyis nem tud erre rákérdezni sehol. Pedig fontos lenne.
Ha másnak nem is, de nekem mindenképpen.
Várok. Néni legalább hússzor próbálkozik, de "Nagyon dolgoznak a fiúk!" megállapítással kell beérnem, hiszen senkivel sem tud beszélni. Várunk kicsit, eközben ismét eszembe jut valami. Én védett fogyasztó vagyok, kaphatnék ehhez kapcsolódó nyomtatványt? Válasz: "De maga alkalmazotti kedvezményt kap s ez a kettő üti egymást, nem lehet mindkét csoportban!"
Nem hittem a fülemnek. S ez a helyzet azóta sem változott, de ennek csak hétfőn tudok utánajárni. (Csak el ne felejtsem!)
Néni újrakezdte a telefonálást, majd mikor ismét egy tucatnyi sikertelen próbálkozáson volt túl, keresett a gépen egy központi számot, s azt tárcsázta, ott, akivel beszélt tette a dolgát. Én nem láttam, de néni mondta, hogy töröltek a listáról. Köszönöm néni, köszönöm központban akárki.
(Már csak abban reménykedem, hogy emberkének nem adták a kezébe papíron, hogy ikszedikén, ipszilon helyen le kell plombálni az órát, mert akkor azon nem egészen segít, hogy a rendszerben meg már nyoma van ennek a nem is létezésének. Mellesleg itthon megnéztem a papírt és ceruzával!!!! alá vahn írva az én nevem!!!!, mint átvevő, aki tudomásul vettem a figyelmeztetést!!!!!!!! Érthető, hogy fel vagyok háborodva?)
Ezután (szerintem volt vagy 333 óra meg egy kicsi) mehettem a pénztárhoz, hogy a jól megérdemelt pénzemhez jussak.

Ennek örömére kávézásra adtuk fejünket ifjú kísérőmmel, az Aranyhold teaházba mentünk, én nem ismertem, de nagyon örülök, hogy most alkalmam volt erre.  Ettünk is kicsit és teáztunk... ööööö... én valami reggellel kapcsolatos nevűt, ő pedig... öööö... erre még annyira sem emlékszem.. teát, s mindketten pirítóst különböző cuccokkal. Nagyon finom volt, a hely hangulata s teák illata pedig egyszerűen lenyűgöző!



Na, ilyen. Öregségemre ilyen jó helyekre jutok el. Mert akad lelkes, ifjú kísérőm!

Már nem emlékszem mikor volt, de annyit buszoztunk, meg troliztunk, meg vilamosoztunk, hogy ihaj, tehát az összes fellelhető -felszíni s városon belüli- tömegközlekedési eszközről be tudok számolni, ha máshogy nem is, de roki-használhatósági szempontból mindenképpen. Ja, és a sofőrök hozzáállásáról is...
Aztán hazajöttem. 3 óra előtt pár perccel ültem le a konyhában.
Messze nem volt vége a nap tevékeny részének, de legalább az áramot megmentettem!

...el ne feledjem: luci' és [ht] kolleginák hathatós közreműködésével sikerülhetett ez csakis.

Ja, párnácskák a talpam alatt eltüntek azóta. Ám nemhogy jobb lenne a helyzet nélkülük, most meg olyan, mintha helyettük egy marék üvegtörmeléken járnék... bakker... (hogy Eric Cartmant idézzem, ugye)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.