Ha pediglen nem, akkor mi a búbánatnak műtögetnek?

De komolyra fordítva, nem vagyok beteg.
Egészséges vagyok, ám nem vagyok egész.

Nem érthető? (nekem az, de) Elhiszem.

Mikor 2002 tavaszán feküdtem a János kórház Orthopéd-Traumatológia osztályának 4. kórtermében, abban is a középső ágyon (hogy a napi kétszeri, majdan már csak napi egyszeri kötözénél -melyet mindkét lábamon végeztek- hozzám tudjanak férni balról is és jobbról is), már bő négy hónapja, tehát már tudtam, mi történt velünk és nyílt elmével éltem meg a napokat (annak minden velejárójával: az elvesztés tudatával, a gyerekeim iránti aggodalommal, a kincset érő ritka emlékek felébredésével, a látogatók újra és újra már-már boldog meglepetésével, a felfoghatatlan kín folyamatos jelenlétével, a jövőtől való, bújkáló félelemmel), s miután mozogni nemigen tudtam, hát időm bőven volt, hogy töprengjek ezen-azon. (Rendben, az agylágyulás akkor még olyan mély nyomokkal látszott, hogy ... nem is, akkor még az agyam olyan halvány nyomokban tűnt fel, hogy nehezemre esett minden gondolat összerakása, minden dolog felidézése, bármi, ami nem a kínnal volt szoros összefüggésben -leginkább a kötözőskocsi hangja élt bennem, vörösen villogó figyelmeztetésként jelzett, hogy közeledik a folyosón felém Ági vagy Zsuzsa és tolja a kocsit, rajta a mérhetetlen szenvedésbe csomagolt távoli gyógyulásommal- nehezen kristályosodott ki, döcögve, foszlányokban, de már a három hónapig tartó nihilhez képest határozottan jelenvalóként.)
Például akkor már tudtam, hogy meggyógyulok, mert nem adhatom fel.
Tudtam, hogy a lábam nem vágták le, tudtam, hogy -ha kerekesszékkel is, de- közlekedni fogok, tudtam, hogy ha fájdalmakkal is, de önálló leszek.

Mikor Fazekas doki ezekben a  napokban valamikor odaült az ágyam mellé és megkérdezte, hogy mit tervezek, mire számítok a jövőben, először nem is értettem a kérdést. Azt válaszoltam, hogy nekem szaladnom kell, mert kislányaim vannak. Mosolygott s azt mondta: "Márta! Maradjunk a  sétánál!"
Kiegyeztünk ebben. Bár senki sem gondolta igazán, hogy én valaha képes leszek járni.
Aztán átkerültem a rehabra, négy és fél hónap után, lepedővel átemelve egyik ágyról a másikra. OORI. Más közeg, más elvárások.

Éltem.
És ott, Anikó megtanított járni. Kínokkal tele úton, a napi "megszokott" fájdalom adagom sokszorosát kaptam a napi gyógytornák alkalmával, mikor Anikó (2-3 hét ágyban végzett torna után) néhány ember segítségével lábra állított. Nem láttam a könnyeimtől.
És nem a meghatottságtól, ugyan arra is méltó volt a helyzet, mert ahonnan akkor "jöttem", hihetetlen magasság volt a felállás -illetve először négy ember kellett a felültetésemhez, pedig 55 kilósra fogytam a 6 hét nem evés során- de akkor a rettenetes, most is vaskos, kíméletlen emlékként élő, hihetetlen kíntól rázott a sírás.
Aztán néhány napi (naponta egyszeri, majd kétszeri 3-5 perc) ácsorgás után, gurulómankóval tanultam járni. Minden lépés új összpontosítást, a lobbanó kín leküzdését jelentette, de Anikó nem hagyta, hogy feladjam.
András, az ergoterapeuta pedig segített elfogadnom az új lehetőségeim. A  megmaradt test korlátaival. Tisztázni magamban, hogy mit jelent az: egészségesnek lenni.
Már nem voltam a nap 24 órájában lázas az elfertőződött traumás részektől, már regenerálódott az összetört vesém és májam, már enni is tudtam (6 hét). Már nem volt katéterem (5 hónap), már nem volt infúzióm (4 hónap). Már a vérképem nem mutatott eltérést a normálistól. Már egészséges voltam.

Csak még nem tudtam járni.

Majd összesen 7 hónap kórház után, mikor megtanultam a wc használatát -mert leülni még bő félévig nem voltam képes- magasítóval, haza mehettem. Majd még jópárszor voltam kórházban, de már beteg egyszer sem voltam.

Még később is műtöttek, s még fognak is, de csak akkor tehetik meg ezt, ha egészséges vagyok.

Nehéz volt nem hospitalizálódni. Pontosabban, nehéz volt nem tudomást venni a hospitalizálódásról, de nem tehettem mást. A kikristályosodott elme első napjaitól tudtam, hogy nem vagyok beteg.

Az, ami velem történik, nem betegség. Nagyon profánul azért, mert ebből kimászni nem lehet, egy betegségből pedig meggyógyulnék. (Ne töss bele, így egyszerűbb volt megfogni ezt.) Tehát, ez egy állapot. Sem több, sem kevesebb.

A lábszáramban lévő 25 centis csonthiány és 40%-os lágyrészhiány okán viszont nem vagyok egész. De egészséges igen.

Nagyon nyakatekert ez? Ha az is, válallom.

A betegség meghatározása, okos elméktől.


/innen van/


Ja, mielőtt elfelejteném, ezt egy kérdés indukálta, melyet ma tett fel nekem Metál, Nanesz postjában, a Drávapiski - a polgármesternek ki segít?!-ben, ott is a #46. komment, mely szerint ha egészséges vagyok  s nem vagyok beteg, "akkor mért engedem műteni magam?"
Nos, ezért. De ha ez nem volt kielégítő válasz, beszélgethetünk még a dologról, de már álmos vagyok. Holnap műtét, s szeretnék előtte aludni egyet.

Mert ugyan a b után egy hét kómából úgy felébredtem, hogy aludni további hat hétig nem voltam képes, ám mára egy mormotával is bátran felvenném a versenyt.
Ööööö... egy egészséges mormotával, ugye, hogy félreértés ne essék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.