Megbocsáthatatlan? Egy cikk nyomán, elméleti síkon.

Csak csendesen, lábam lógatva gondolkodom, megint. Semmilyen tapasztalatom nincs ebben a témában, de véleményem -mint minden másban is- persze van.
Minap akadtam egy cikkre -persze nem magamtól, de a forrás még nem erősített meg az engedélyével, hogy felfedhetém kilétét-, mely érdekes gondolatokat ébresztett bennem. A legerősebb nem is egy konkrét, kimondható dolog, inkább csak egy kérdőjel. De gondolom, ez egyértelmű is.
Vagyis nyilván nem, ha egy igaz, hiteles pszichológus így nyilatkozik.

(Aki kicsit is ismeri az utam, az tudja, hogy mit gondolok a pszichológiáról, a lélek sebeiről, arról, hogy kell-e s milyen segítség. Aki kicsit jobban ismer, az pedig azt tudja, hogy tapasztalta azt is, hogy egy pszichológus nem mindentudó, s van olyan, hogy többet ront, mint segít. Olyankor váltani kell, nincs mese. De egy darab kukacos alma nem jelenti azt, hogy az egész almáskertet kerülni kell innentől, legfeljebb jobban oda kell figyelni a szüretkor.)

Igaz?
Hiteles?
Lehet, nem tudom. Nyilván. A hálón keresgéltem, s találtam ezt-azt, de ahol pszichológiai kutatócsoport tagjaként megjelölt, ott ő az egyik a három közül -a 17 összesből- akinek nincs honlapja. Tehát ez így, zsákutca. A többi találatban pedig cikkei érhetők el, néhányat elolvastam, nem mondanak ellent az apropóul szolgáló írásával.
Önazonos, úgy tűnik. S ez dicséretes.

A cikk, amiről beszélek.

Néhány mondat, melyek a kétségemet ébresztették fel az író iránt:

"Az azonban talány, mi viszi rá a gyengébbik nemet, hogy az érzelmeit sutba vágva, megalázó módon fizessen a szexért."
Egy kérdés: ha nem jelent többet, mint bármi más, akkor? Miért is megalázó? 

"...de a túltengő libidó lecsapolására sokunk (megjegyzés: egy hiteles cikkíró, pláne szakembernek nem kellene kívülállóként nyilatkozni?) még legvégső esetben sem választaná ezt a megoldást. Ennek persze nem is annyira a konzervativizmus, vagy a betegségektől való félelem, hanem inkább a szégyenérzet és lelkiismeret  az oka, vagyis az, hogy ha kiderül a "dolog", egy csapásra kitaszítottá, megvetendő és megszólt perszónákká válhatunk. Ez pedig senkinek sem hiányzik."

És egy szép, kerek következtetés, amiben benne van a lényeg:

"Valahol nagyon is egyértelmű, hogy a normál értékrenddel bíró közvélemény hozzáállása a téma hallatán abszolút elutasító, hiszen - átlátva a cselekedet irracionalitását és veszélyeit - sem az ismerősök, sem a barátok, de még a család sem tud őszinte örömmel tapsikolni, ha kiderül: fizettünk az esti "kalandért". A higgadtan gondolkodók ugyanis átlátják, a kockázatok és mellékhatások listáján nemcsak a nemi betegségek, a fizikai és nemi erőszak veszélye, de önmagunk megalázása, női mivoltunk lábbal tiprása és a nagyon is valószínű tény áll: egy ilyen laza, érzelmi kötelék nélküli, tisztán testi kapcsolatba belebonyolódva talán sosem leszünk képesek többé "normális", energiát és odafigyelést is igénylő párkapcsolatot kiépíteni."

Milyen is a "női mivoltunk"? Mi is az?
Mit jelent ebben az esetben a túltengő libidó? Ha nincs működő párkapcsolat és ehhez a módhoz fordul a nő, akkor az ő libidója egészségtelen mértékben fölötte van a normálisnak? Mert mi is a normális?
Szex csak esküvő után, csak a megszokott módon, csak a megengedett mennyiségben, s csakis, legfeljebb elviselve azt. Ez a normális? Ez az, amit "sokunk" gondol? (S itt most visszautalok a második idézett részletre. Ugye.)


                         /Magassarkú "nőjelkép" innen/

A bal csak a jobb mellett létező, értelmezhető fogalom. A nő pedig a férfi mellett. S ha ehhez másik cipőbe kell bújni, akkor bővíteni kell a cipősszekrényt, ha nincs más mód.

Én roki vagyok, így csak egy cipőm van. Ezt csak halkan jegyzem meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.