Néha -vagyis többnyire- öreg roki vagyok, akinek semmi sem történik az életében. Aztán az univerzum elemeiből gubanc kerekedik s egy napon belül egy rakás dolog összejön.

Korán keltem, mert messze földről érkező vendéget vártam a reggeli kávém mellé. Eleve a felkelés nehezen ment, hisz derekam megint ellenállt, úgyhogy komótosan, lassan ment a felöltözés majd épp ilyen tempóban folytatódott minden.
Elindítottam a mosógépet, ki- majd bepakoltam s el is indítottam a mosogatógépet, kivettem a fagyasztóból az ebédre tervezett tejszínes husi alapanyagát, tehát előkészültem a napra. Főztem egy adag kávét is, mert tudom, van aki csak azt szereti míg én az instant kávéval is beérem, sőt, s nem tudtam, hogy vendégem milyet fogyaszt, illetve eleve, hogy kávézik-e.
Aztán csak tébláboltam, mert vártam, hogy kilenc óra legyen. Mivel a kapucsengő nem jó, így gyakorta tengtem-lengtem a bejárati ajtó felé s ott rendre kikukucskáltam a ház elé, hogy hátha meglátom vendégemet. Persze nem, sőt, csak 10 felé ért ide s akkorra éppen már nem bírtam az ácsorgást, így bevettem magam Hármaska mellé a szobámba, az ágyba és tévét néztünk.
Murphy? Naná. Szóval, végre előttem állt, teljes életnagyságban, kockás ingben és menetfelszerelésben Zebra.



/ezen zebra ehun lakik e/

Tudtam, hogy nem marad sokáig, hiszen messziről indult reggel és időre ment még tovább, csak beugrott hozzám, hiszen úgyis pont útbaesett neki Batta. (Na, jó. Batta senkinek se esik útba, mert okosan, nem megy keresztül rajta egyetlen főút sem, tehát mindenképpen meg kell szakítani az útját a bárhová igyekvőnek, hogy az egyik bekötőn eljusson a városig. De azt hiszem, megint csak kötöm az ebet... vagy mi...)
Azóta is ott állok a konyhában, és keresgélem leesett állam... Azt a pár percet, amit itt töltött, gyakorlatilag arra fordítottuk, hogy elsorolta, mi mindent hozott nekünk.
Ugyanis hozott virágot. Gondolom, mert azt illik. Vagy mi. Mely virág egy tálcán gondosan elrendezett nagy kupac, guszta, igen dagira töltött túrós palacsinták formáját öltötte. (Ez akkor nem látszott, iulletve csak az ígéretét mutatta annak, hogy mennyire finomak is azok a szépségek. Höhö...:)
Nomeg aztán két üveg, gondosan felcímkézett háziszörpöt. Egy meggy- és egy eperszörpöt, melyek most ott állnak a "szörpöshelyen" a pulton, s ahányszor odatéved a tekintetem, a meggy piros illetve az eper kék zárógumukarikájára, mindannyiszor elmosolyodom és újra felágaskodik a kérdőjel, vajh mivel érdemeltem én ki ezt a nemtommitől, hogy ilyen emberek jelennek meg az életemben.
De még nincs vége. Nem CsíkosHátú Barátom lenne, ha beéri ennyivel, gondolom. Hiszen még hátra volt egy kupac, két darab épphogy lecsukható tojástartó képében. Hogy az én texos-tojáshoz szokott szemem még képes volt egyáltalán felismerni azt a mutánsgárdát, ami abban a két papírcéleszközben volt, nos, nyilván nem végtelen memóriámnak, hanem annak köszönhető, hogy gyerekkoromban azért még találkoztam olyan tojással, ami békésen kapirgáló és kotkodákolva baromfiudvart járó tyúkoktól ered, s ennek képe, meg ennek a sárgájának sárgasága, eléggé beégett oda, ahol ma már nemigen marad meg általam irányítottan gyakorlatilag semmi információ. Merthogy a manapság általam vásárolt texos remek  inkább gyártósorrá alakított zárkában élő, sztahanovista, tyúklényegét rég elfeledett ici-pici tojások tömegét előállító organizmusokból ered. Meg is mutattam Zebrának kettőt ezekből, s hozzátettem, hogy honnan tudta,. hogy már második hete felejtettem el tojást venni a heti bevásárláskor? (De nem árulta el, csak csendesen mosolygott.)
Udvariasságból leült kicsit, de semmit sem fogadott el, s néhány percet -de tényleg, és a "néhány" igen bőven mért jelző itt- beszélgettünk, majd indult is tovább.
Én meg azóta is ott állok kővé dermedve és csak tátogok, nomeg néha elmajszolok egy palacsintát. (De sajna ez már csak duma.... hüpp... elfogyott...)
Megbeszéltük azért, hogy gyorsabban szaladok mint ő és rokit megszágyanítő sebességgel állok fel és ülök le a székről-székre, S ez neki meglepetést jelent.
Ilyenkor elgondolkodom tajta, hogy valóban nem látszik rajtam, hogy mennyire gátolnak legó-alkatrészeim a szabad mozgásban? Nomeg a fájdalom sem utolsósorban, ugye, bakker. De az is lehet, hogy csak tökélyre fejlesztettem a lehetőségeim kihasználását. Valamikor még a legelső időkben, mikor először hazakerültem 7 hónap kórház után, akkortájt jöttem rá, hogy mi is történt velem, mihez segített hozzá András és Péter a rehabon. Ők ketten az ergoterápián dolgoztak, előbbi most is ott van, és tartjuk is a kapcsolatot, utóbbi már elköltözött egy tanyára és ha jól emlékszem lovakat tartanak a feleségével egy farmon (?), és azt mutatták meg nekem, annak a lehetőségét adták a kezembe, hogy megértsem, elfogadjam és ki tudjam használni amaradék testem nyújtotta lehetőségeket. Nagyon konkrétumoktól kezdve: hogyan álljak fel, hogyan lépjek a zuhanyfülkébe, hogyan vegyem fel a zoknit... , ehészen addig, hogy minden ellenére, ami történt, amit elvesztettem én élek. ÉLEK és élhetek. Ezt meg kellett értenem, s ehhez ők segítettek hozzá leginkább. De most elkalandoztam, csak azért böktem ezt közbe, mert talán ebből nőtt ki az, hogy legfeljebb az látszik rajtam, hogy lusta disznó vagyok.

Nos, a lényeg az, hogy Zebra épp olyan, mint elképzeltem. Olyan gondoskodó, egyszerűen jó ember, mint amilyen kedves négylábú képzetét keltette bennem már akkor is, mikor a csíkos pizsamás képet még nem tudtam leváltani agyam helyén, s őt valóban csak így tudtam elképzelni. Emberi külsővel valahogy sosem sikerült igazán.
De mostantól ezzel is megvagyok. S gazdagabb lettem egy rakás finomsággal és jó hosszú időre szóló melegséggel a lelkemben, hiszen amíg ezek tartanak, s már mindig is, úgy raktározom ezt is el, hogy az emberek jók, s ezt ugyan eddig is tudtam, most már azzal is kibővült ez a gondolat, hogy a kockás ingggel álcázott CsíkosHátú zebrák is bizony jók.


S hogy miért váratott magára ennyit ez a dokumentáció? Nos, annak két oka van, Egyik majd a folytatásban olvasható, a másik, mely az igazi oka ennek, az, hogy tartottam tőle, komoly csalódást okoztam nem eléggé rokkantságommal. Vagyis azzal, hogy nem látszik rajtam első blikkre, hogy legó darabkákból vagyok -igen precíziós munkával- összerakva.


Zebra, köszönöm. Állam lassan megtalálom, hiszen pontosan tudom a helyet, hogy épp merre voltam, mikor az leesett...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.