Kis pálya, nagy élvezet.

Reggel írtam, hogy kölcsön cetlivel eredtem útnak. A busz totál tele volt, úgyhogy örültem, hogy találtam helyet, de ez oly annyira sikerült, hogy beszélgetésbe is elegyedtem a szomszédommal. Kiderült, hogy egy helyen dolgoztunk, az előző szátad vége felé, a battai erőmű vízlágyítójában. Most mondja valaki, hogy nem igaz az a közhely, hogy kicsi a világ!

Nos, elfáradtam. Pedig ez a kiállítás mondhatni töredéke sem volt az előzőleg látottnak, hiszen mindössze 55 képet tartalmaz a tárlat.
Kissé csalódott voltam a végén, mikor kacsáztam ki a második teremből a székemmel (mert kerekesszékkel mentem megint, megjegyzem ez a másik volt, az egyiknek a kereke még mindig leeresztve várja a jobb sorsát, ez meg "csak" fordítva van összerakva, de sebaj...) meg is kérdeztem a nénit, hogy "Tényleg ennyi? Vége is?". Ő meg mosolyogva közölte, hogy "De, ez ennyi:55 kép." Na, ja. Nagyon szép képek, de még fért volna most ilyen a szürkeállományomba.

  /Andre Derain/

Nem ez tetszett a legjobban, de azt a képet nem találom sehol. Ez annak a bal oldalán van a tárlaton, ami így elég izén hangzik, de ez van. Annak a címe: Fatörzsek. De igazából csak szélfútta levelek uralják a látóteret és az erő, a levelek játéka, a selymes zöld színük engem nagyon megfogott.

  /Vincent Van Gogh: Börtönudvar/


Ez a legelső a bejárat után és érdekes megnyitója a sétának. Jellegzetes vangogos, érdekes volt, most látni és az is, hogy felébredt bennem az emlék, hogy mennyire jó nekem, láttam azt a kiállítást is... hiszen ingyenélő nyugdíjas vagyok, csak akkor még nem tudtam, hogy bemehetek ingyen is...



/Henrí Rousseau: A költő és a múzsája/

Mi más mutatná tökéletes műértetlenségem, mint az, hogy megbeszéltem türelmes barátnémmal, hogy ez itten kérem az óriásnő és a megszeppent lapátkezű duettje. Ennyit rólam. (Kár belém a művészet?)



/Amedee Ozenfant: Lineáris kompozíció fekete háttérrel/

Ez meg aztán egyszerűen lenyűgöző volt. Olyan nagyhatású, amilyen egyszerű.

Utána kávéztunk meg boroztunk, meg még boroztunk, meg még kávéztunk, meg sütiztünk illetve salátáztunk s közben megbeszéltük ismét az élet nagy dolgait, mérettől néha függetlenül. Mármint az élet nagy dolgai, ugye.

Aztán jöttem haza, Luci' pedig rendes gardedámhoz méltón fölrakott a buszra a Népligetben, mostanra pedig már alig élek.

Pedig hallottam este, hogy idén ki kell mennem a Szigetre. Ez az utolsó alkalom. Ott a helyem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.