Próbát tettem, s lám, az eredmény.

Mint már sokszor jegyeztem, sütök néha kenyeret, mert kedves, okos, aranyos Dittelyányom megtanított rá, hogy hogyan kell egyszerű de nagyszerű illatos, gyönyörűséges ily étket készíteni. 
Íme, az eredeti recept.
Hozzáteszem, hogy azóta már kicsit nőtt az adag, úgyhogy ezen arányok alapján készül a jénai-kompatibilis kenyérke:

- 500 g liszt
- 1 cs élesztő
- 4 dl víz
- 1 tk cukor
- 1 tk só
- 1 ek olaj

Így szépen kitölti a nagy ovális tálamat és remek lesz a végére. Minden más ugyanaz, mint az eredeti receptben.

Csakhogy nekem ugye a fehér búzaliszt mostanában nem játszik, mert a lymphoedema -többek között- ezt sem szereti, és rozslisztből eddig nem mertem megpróbálni így. Szintén kösziDitte, nagyon kösziDitte, mert a kenyérsütő gépben viszont remek rozskenyeret lehet sütni, csak most nosztalgiám támadt.
Még múlt héten vasárnap történt, hogy összeraktam egy kenyeret és mikor keleszteni kezdtem volna derült ki, hogy bemondta az unalmast a sütő, úgyhogy az is ment a gépbe akkor, vagyis máig kellett várnom a lehetőségre, hogy engedjek a nosztalgiámnak ez ügyben.
Mert pénteken jött a szerelő és valami kis biszbaszt kicserélt a sütő motorjában -potom 6.500 HUF ellenében-, így működőképessé téve azt, s nem mellesleg megnyitva a lehetőséget a kenyerem felé.
Ugyanis vettem fehér rozslisztet. Annyira hihetetlen és érdekes nekem eleve ez a megnevezés, mert olyan fából vaskarika érzésem van, de gondoltam, lesz ami lesz, egy próbát megér.



/Liszt emitt lakik, e/

Össze is raktam ma reggel és a kelesztési időt duplájára vettem, gondolván a rozs egy megátalkodott jószág, biztos nem hagyja magát egykönnyen.  Tettem bele most Kotányi Házikenyér fűszer keveréket is, és mint kiderült nagyon jól tettem.

Nos, ennek megfelelően -mire a 3 óra végére értünk- olyan pacsmag lett a tészta helyén a tálban, hogy be kell vallanom, nem sok reményt fűztem az ehető eredményhez, de gondoltam, nem adhatom fel, nem fog rajtam kifogni egy tálnyi nyúlós cucc.
Ahogy kell, kiöntöttem a tálból és mindent megtettem, hogy össze tudjam hajtogatni. Hát, nem ment könnyen, leginkább kanalaztam, de én győztem és egy idő aztán -mikor már a szomszéd ház is ragadt a szmötyitől, hajtogatottnak nyilvánítottam és békén hagytam.
Naná, nem néztem meg a füzetem, és naná, rosszul emlékeztem, és 200 fokra állítottam be a sütőt, majd mikor letelt a félóra plusz kelesztés, újabb kanalazás és meglehetős dzsuvázás után a sütőben előmelegített forró jénaiba adagolt cuccot elkezdtem végre sütni.

Nos, egyre kevesebb sikerrel kecsegtetett a dolog, de mint mondtam, túl buta vagyok, hogy belássam, ha nem megy, hát nem megy, így vártam.
Olyan volt a trutyi a tálban, mintha egy nagy adag tejbegrízt tettem volna edénybe és azt szeretném kisütni. Biztató.  Aztán persze rájöttem, hogy ja, nem is 200 hanem 250 fokon kéne sütni. Hmmm.... mit volt mit tenni, hát feltekertem a hőfokot és az órát még 5 perccel visszább állítottam, és vártam tovább. A fedő nélküli szakaszt már a megfelelően meleg sütőben csinálta, és ahogy figyeltem, jóformán nem hittem a szememnek, mert az alaktalan massza átalakult formás bucivá. 
Nem lett olyan magas, mint búzalisztből készült rokonai, de határozottan mosolygós cipóvá vált.









Hát, ilyen lett. Ráadásul meglehetősen finom. Őstehetség vagyok. 
Az illata egyszerűen pompás.








 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.