Tél van.

Hiába még -azt mondják az időjósok- néhány napig marad az évszakot meghazudtoló kellemes idő, be kell látnom, itt a tél. 
A lábam egy viszonylag pontos berendezés, mely az ilyesmit remekül jelzi. A meleget, a kitavaszodást nem -illetve biztos, de azt nem veszem észre-, ellenben a kitartó hideget nagyon is. Ilyenkor az amúgy -az év minden napján- egy zoknit, mely éjjelente hívatott az állapot megőrzésre jobblábilag -mármint ott, amely jobb oldalon nőtt, mert minőségileg ezt inkább nevezem kitartóbbnak, erősebbnek.. és nyomorultnak, ugye- kettőre cserélem. Vagyis úgy alszom, hogy egyik lábamon egy, másikon pedig kettő csinos, csíkos frottírzokni van, ám még így is gyakorta arra ébredek, hogy annyira fázik kedves-okos-erős lábam, hogy már fáj. (Ilyenkor nem sok teendő van, egy pléd, melyet bevethetek, mindig kéznél van, csak olyankor aztán már mozdulni sem tudok.)
Szóval hideg van. Egyre jobban, és egyre kitartóbban. Egyre nő a hideg áramlat -mely deklaráltan s félreértést nem megengedve, hangsúlyozottan nem_meleg-, de az is lehet, hogy csak az én hőérzetem lesz egyre kevésbé átverhető és azt érzékeli, ami a valóság.


/Kinek mi a szívmelengető, példa erre innen/




Most itt ülök és próbálok magamhoz térni, aludtam vagy másfél órát összesen. Mindjárt öltözöm és megyek Csabához, mert halottak napján nem volt aki levigyen hozzá, 18-án pedig nem tudok lemenni.
Kinyílt a szemem, vagyis még mindig folyamatosan eszmélek rá egy-egy esemény kapcsán, hogy mennyire hideg is ez az évszak, és mindegyre nagyobb teret foglal a világból. 
  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.