Ritkán szoktam ezzel találkozni, mert általában elrejtik ezt az ilyen érzésekkel élők.

De néha ez akkora méreteket ölt, hogy még magam is észreveszem, és rendre meglepődöm rajta.
Nem, nem azon, hogy valaki nem képes legalább eljátszani a normális embert, még csak nem is azon, hogy esetleg én vagyok a célpont -mert ahogy kedvelni is lehet engem, vagy szimpatizálni velem, mint bárkivel, hát ellenszenvet érezni éppúgy vagy mégúgy, ahogy tetszik-, hanem azon, hogy valaki képes az energiáinak, az agyi kapacitásának jelentős részét ilyenbe feccölni. 





Pláne egy olyan, aki tudja, az élet és a halál között mennyire vékony mezsgye áll -hiszen bevallása szerint előtte sem ismeretlen a halálból való visszatérés-, s így értékessé kellene válnia maga előtt a saját ereje, nem pedig ilyesmire pazarolni azt.
Mert nekem meggyőződésem, hogy a gyűlölet legalább annyit árt az azt érzőnek, mint annak, aki felé irányul ez. Felemészti az erre fordított energiát, sőt, még annak sokszorosát is, de hasznot nem hajt, és nemhogy előre nem képes haladni az ennek béklyójába esett, de azután már konkrét célját is vesztve, önmagát fogja utálni, s ezzel magát is lemorzsolja.

De -tán Kósza szokott így fogalmazni- mindenki úgy rombolja az életét, ahogy neki tetszik. 

  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.