5-re állítottam a telefont, persze szundiztam, mikor megszólalt és csak 6 előtt keltem fel igazán. Kezdtem készülni, Hármaskát nem kellett keltenem, mert a barátnője beugrott még hajnalban, mielőtt ment volna suliba, így kettesben kókadtak a konyhában, mire előbújtam.

Lassan, komótosan készültem, ittam egy kávét, de többet nem mertem, mert azért nem hívom ki magam ellen a sorsot -akkor is, ha... akkor is, na, jobb szövetségesemnek tudni még azt is, ami nem is van...-, aztán 8:10-kor útnak eredtem.
Én tudom milyen érzés minden lépésnél eleve rettegni attól, hogy vajon a következő sikerül-e. Idiótán hangzik? Igen. Idióta a helyzet, mikor ez felmerülhet. KÉétségbeejtő és a halálfélelemmel vetekszik. 
Leteszem a mankót, a keményre fagyott jeges hóra, rátámaszkodom -és közben azért esdeklek magamban, hogy ha el is csúszik, legalább ne úgy dőljek, hogy mondjuk a mankó kar-rögzítőjébe beletörik az alkarom estemben-, majd felemelem a lábam, és folytatom az esdeklést magamban, hogy a kinézett -s biztonságosnak látott- néhány négyzetcentiméter ahová a lábam tenni szándékozom, valóban viszonylag csúszásmentes legyen... Az már -ezen a szinten- csak mellékes, hogy a jobb lábam számára sima talaj kell a fájdalommentes lépéshez, hiszen nem hajló bokával a kis göröngyök -melyből fagyott úton van bőven- éles fájdalmat generálnak a rögzített, de hajlani akaró bokaízületben, teháét ez, ezen a szintem már nbem számít és ez csak igen kis része a nagy egésznek.
8:56-kor hívtam Bertát az önkormányzat elől, hogy merre jár, mert én már odaértem. Nekem tehát bő 3/4 óra beérni a hivatalba. Ő mindezt a távolságot megtette -kisbolt villámlátogatásával együtt- szűk 10' alatt. Hmmm...
A gyámhatóságon volt jelenésünk, ott elintéztük az elintéznivalónk -kedves, hozzáértő az előadó akivel évek óta kapcsolatban állunk-, majd gyerekem szaladt a buszhoz, mert neki be kellett mennie a suliba, nekem meg a tér másik oldalán volt jelenésem a Rendezvényközpont-ban.
Egyedül.
Elgondolkodtam, hogy van-e keresnivalóm egyedül ott, boldogulok-e majd segítség nélkül, de valahogy annyira a lábaimra -vagyis azok biztonságos helyre tevésére- figyeltem, hogy egyszercsak ott voltam az öles kiírásnál: "MA VÉRADÁS ITT!". Úgyhogy bementem. A recepciós fiút kérdeztem, hogy merre kell menni, mondta., hogy az emeleten van, de menjek lifttel s mutatta is, hogy merre találom. Remek.
Fenn már vagy féltucatnyi delikvens várt a sorára, Misi akkor pakolta ki az asztalra a tömböket, ajándékokat, ilyesmi, s benn is mégcsak készítették elő a helyet. Felvették az adataim -és már ismerősként üdvözöltek, és ez nagyon-nagyon jólesett-, beálltam a sorba. Biztos lerítt rólam, hogy nem vagyok teljesen a toppon, mert Misi hozott nekem egy széket, így én sorbanÜLTEM. :)
Persze benn, bírtam az egy teremben eltévedni, naná, hogy sosem oda mentem ahová kellett volna, de végül is megtettem amit akartam, nem ájultam el és megkaptam méltó jutalmam, egy bögrét ismét, no meg egy 500 HUF-os vásárlási utalványt.
Korán végeztem, gondoltam rá, hogy hazabattyogok, de annyira lassan kellett mennem megint -nem mintha teljes sebességgel értékelhető gyorsaságra lennék képes, de most a jég miatt még az sem ment-, így csak az SZTK-ig értem, ahol is rákérdeztem a recepción, hogy merre van Érden a Tüdőgondozó. Mert a címet tudtam, meg a neten is megnéztem, de gondoltam, az a tuti, ha valaki személyesen és szemléletesen el tudná nekem mondani. Így is lett, nagyon szeretem őket -egy kivétellel- mindannyian türelmesek velem, és ha elengedem magam, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tán még szeretnek is; szóval elmagyarázták, sőt, egy mentős éppen ott volt, ő kijött és plasztikusan egy táblán elmutogatta, hogy hol kell leszállnom és onnan merre kell mennem. Persze abban megegyeztek, hogy lehet, az a távolság nekem nem lest egyszerű, de ez van. Arra bizony semmi nem megy.
Gondoltam, áááá, faszagyerek vagyok, menni fog, úgyis műroki vagyok, csak mondom, hogy ez meg az van, sőt az orvosok garmadája is csak túloz. Uccu neki!

Életemben -legalábbis új életemben tuti- nem szálltam még le a 220-nál. Ahogy mondták, hogy ott kell majd, azt sem tudtam felidézni, hogy ott van az a bizonyos suli, mely lánykori nevén ezt a számot viselte... aztán már persze megvan, de tegnap, ha megpusztultam se ugrott be. Mindegy, kicsire nem adunk! Szóval leszálltam.
Elmondás alapján sem tűnt kevésnek az a távolság, de így, hogy ott voltam, nos... Elindultam.
Érd nem élhető. Út -aszfaltozott út-, gyakorlatilag csak a fűútvonalakon van, járda még ott sem mindenhol, takarítani pedig egyáltalán nem teszik sehol. Így a ráfagyott hó, jég mindenhol csorbítatlanul ott feszít a nyílt színen. Fájt mindenem mire odaértem.
Az épület nem akadálymentes -bár azt el kell mondanom, hogy rámpa van a bejáratnál, de mind a kapu, mind az épület ajtaja alkalmatlan akár egy normálméretű kerekkesszékkel való bejutásra is, a rámpa mellett pedig cirka térdmagasságig érő korlát van; ebből látszik, hogy tán a jószándék megvan, de az, hogy legalább megkérdeznének egy ebben élőt, na, az már fel sem merül- de sebaj. örültem, hogy odaértem.
Szokás szerint megint elvesztem, vagyis én úgy érztem, ezért egy arra járó idős hölgyet, akin fehér köpeny volt, megkérdeztem, hogy van már számom, most mit kell vele csinálnom. Hölgy elvette a számom, utánanézett, majd visszajött, visszaadta a cetlit, s elmondta hová menjek.
Mint később -mikor az utolsó szobába kellett mennem- kiderült, ő ott a fő-fő-főorvos. Bírtam leszólítani, s lám, nem küldött el a sunyiba. :)
Szóval végigmentem a röntgenen a véroxigént regisztráló, és adatokat felvevő szobán, majd mehettem a percekkel előbb folyosó leszólított főorvosasszony elé.

Eddig nem tudtam, hogy mégis mi ennek a módja, mármint a tüdőszűrésnek. Most lett világossá előttem, hogy a szűrésen egy cirka 8x8 cm-es felvétel készül, melyen csak az látszik, hogy tiszta-e a tüdő, vagy az, hogy valami nem oké. Ha ez utóbbi van, akkor készül a nagy felvétel, mely már aztán kiértékelhető. LÁttam az eddig kicsijeimet is, meg a mostani nagyot is.
Van a jobb tüdőmön a felső kvadránsban egy cseresznye nagyságú, határozott kontúrú folt, s ez az oka a megfigyelt státuszomnak. (Gümőkór előjele is lehet - nem én találtam ki, bakkr, ez eszembe nem jutna, ott hallottam...) Azt mondta fő-fő-fődoki, hogy semmi baj, pontosan azért vagyok kiemelve a tömegből, mert ez egy jel, mely láthatóan tavaly is megvolt már, de mivel azóta nem múlt el, nem lehet figyelmenkívül hagyni, ám nem nőtt, vagy egyáltalán változott bármit is, így aggodalomra semmi ok. A kezdeti pánik -mely mikor megkaptam a levelet valóban belémmart, de aztán másnapra átengedte magát a fatalista hozzáállásomnak: ha ez van, akkor majd ezzel küzdünk meg,m bassza meg- most egy mély sóhaj képében az éterbe szállt, így már csak haza kellett jutnom.

Ahogy kijöttem az épületből ismét leszólítottam egy járókelőt, hogy merre vcan közelebb buszmegálló, azt a választ kaptam, hogy szerinte ugyanakkora távolság erre is meg amarra is, úgyhogy én oda indultam, ahonnan jöttem -biztos ami tuti alapon.
Na. Erre ott, ahol leszálltam, nincs megálló. Úgyhogy el kellett mennem a következőig. Jeges, földes, köves, egy lépésnyi, kitaposott "járdán", szerintem többet, mint másfél kilométer, mindezt fölfelé. Olyan 80 méterre lehettem a megállótól, mikor elhúzott mellettem a battai busz.
Elsírtam magam.
De tudtam, ha megállok, onnan engem csak daruval mozdítanak el, úgyhogy potyogó könnyekkel -ami a látásromlás miatt is életveszélyes ilyen helyzetben-, s közben a kíntól való röhögéstől rázkódva, egyre erősödő fájdalmakkal és a rettegéssel az eleséstől, mentem tovább.
A 80 métert olyan 10' alatt sikerült leküzdenem. A fagyos buszmegállóban töltöttem 20'-et a következő buszig, majd felszálltam.
Hazafelé itthon még bementem a pékségbe, szereztem kenyeret, majd jöttem haza.
Nagy kanállal ettem a fájdalomcsillapítót és ma reggel Segítő Erikának kellett felöltöztetnie. De jól vagyok. És nincs tüdőrákom, csak egyedül vagyok, ezért kell egyedül túráznom, akkor is, ha mindenki szerint egy rinyálós undorító, ostoba vagyok, mert minek indulok el, ha tudom, hogy képtelen vagyok rá, aztán meg csak sajnáltatom magam. 

 

Nem lehet jó. De nincs tüdőrákom, csak egy cseresznye méretű foltom. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.