Tegnapom hevenyészett krónikája, melyben van népes roma família, és másik de nem kevésbé népes roma família, és muffin, no meg boszorkány, magyar bor kontra szívdobbanás, és muslica.

Persze megint a hetem az olyan volt, amilyen, s ehhez alkalmazkodva alakult alkatrészeim működőképessége is, vagyis szombaton este még tudtam, hogy vasárnap majd jön boszorkányos látogatóm, amit még vasárnap reggel is fel tudtam idézni tenger eszem légüres terében, ám ahogy telt a délelőtt ez -tsodák tsodája- kiesett onnan -pedig a vákuumból nem szabadna kiesnie csak úgy, mostan gondulok belefele, de hát ez is olyan, mint minden más, csak össze-vissza tekeregnek az értelmetlen ez meg azok ottan...ehhh-, de visszatérve a főirányhoz, ösmer engem boszorkányos barátném, ezért esmeselt idejében, figyelmeztetendő, úton van, s alig egy óra múlva legyek a vasútállomáson.
Ja, persze, csakhogy addigra én már tökéletesen elfelejtettem, hogy miést is süttem egy adag kvs mufft és egyáltalán, így csak nyugiban ültem, így e, ahogy most is az ágyamba benne, ölemben a géppel, s dokumentáltam a birsalmasajt gyönyörűségét. Ebben állapotomban ért a figyelmeztetés, hogy jelenésem van.
Mintha nem tudnám!? Mi?
Jóvanna, elfelejtettem...ééééés? éééés akkor mi van??

Szóval ihajla gyorsan befejeztem jegyzetemet, s "rohantam" a célhoz (nem röhög!!). Ahogy kinn ültem a vasúton -ahová rohanva értem ki esküszöm, de most még szokásos szintidőmet is képtelen voltam hozni, mert lépésenként kellett rávennem lábam, hogy azt tegye amire én /mondom én, a gazdi/ utasítom- a mellettem lévő padon népes sereglet gyülekezett. Kisgyerekek, szüleik -akik nagyon-nagyon fiatalok- s nagyszülők, kik szintén fiatalok, de arcuk mélyen barázdált az élettől.
Egyszer csak két kicsi romagyerek odapattant mellém -talán kenyeret majszoltak? asszem- egyikük felmászott a padra, másik pedig odaállt mellé és boldog kíváncsisággal szemlélték a mankómat. Mosolyogtunk egymásra, jó étvágyat kívántam a majszukhoz, s csak néztek tovább, ahogy én is a síneket és a lámpákat, gondoltam abból csak kiderül, hogy jön-e már boszi avgy nem. (Nem derült ki, csak úgy mondom.)
A padon ácsorgó kissrác megszólalt:
- El van törve a karod?
Mikor válaszolhattam volna, a másik közbeszólt:
- A lábad törött el?
Na, erre már egyszerű volt, s mindketten kistányér méretűre nyílt szemmel bámultak rám. Édesek voltak.
- Igen, ez, a mankó ahhoz kell, hogy tudjak járni.
Megnyugvással konstatálták, majd kitárgyaltuk azt is, hogy amit ők láttak, az nem olyan, mint az enyém, s ennek mi az oka. Majd elfogyott a kenyér, s jött is a vonat Pest felé, így indultak, én pedig maradtam.
Népes família fele, cirka tucatnyian felszálltak az érkező szerelvényre, a maradék tucatnyi roma pedig a lefelé közlekedő járatra várt, amire én is.
Édesek a cigánygyerekek. Édesek, okosak, nyíltak.
De ennek kifejtése egy másik történet.
Megérkezett Luci, én nagyon nem akarództam felállni a padról, de nme volt mit tenni, menni kellett, így elindultunk.
Persze nem haza, mert előbb még be kellett szereznünk valami megfelelő alkoholtartalmú nedűt, sehhez kiskereskedelmi egységet kellett találnunk. Nos, a Spar ottan van a vasút mellett, de persze az akkor már nem volt nyitva, így el kellett zarándokolni ... izé... vagy két utcával arrébb, de tessen elhinni az az én koromban, az én alakatrészeimmel igenis nagy-nagy fegyvertény, hogy megtettem. Na. Mer ugye az addikció nagy úr. /S most nem vagyok hajlandó ezen mondta valódi értelmét előtéárbe engedni... nem és nem...) (Ráadásul má megen bírtam eltévedni saját városomban, s má megen nem azon az utcán befordulni méken kék, de ezen már pillám sem rebben, na...)
Kisbolt. Sok-sok bor. Talemanéninek halovány fogalma sem nem van ez ügyben. Luci mindenáron ki akarta szedni belőlem legalább azt az infót, hogy vöröset avagy fehéret innék-e szívesebben, de hát még erre is képtelen voltam, hogy ezt kibökjem. (Há' komolyan!! Há' tudom én???? Na.)
Osztán a választás egy olyanra esett ami ellentmond annak, hogy legalább mi magyarok vegyünk magyar bort, merthogy egy dél-afrikai cuccot sikerült, s ennek felelőssége egy az egyben engem terhel.



Mint utóbb kiderült egy sor decens szívecske díszíti az üveget -.amit én koromra s dioptria számomra való tekintettel akkor nem láttam-, ráadásul valami nattttyon finom jószág, illatát, színét és ízét tekintve is jó vásár volt.

Hazaértünk, de a végén én már gyöngyöző homlokkal és könyörgő tekintettel vonzva magamhoz a célt -a fájdalomtól, de ugye én vagyok a hülye, na- vánszorogtam be, s előre közöltem szegény drága vendégbarátnémmal, hogy amennyibven borni akar, netán még enni is, akkor ki kék szolgálja magát, mert én ha leülök, néhány órán át valószínűtlen, hogy feltápászkodom. De ennyivel megbékélt... tán, ösmer, vagy mi a jégverés.

Beszélgetésünkben igen széles skáláját érintettük az érzelmeknek, amit most nem is cincálok szét. Hiszen, azt mindketten tudjuk, hogy kaland a karma....s én azt is, hogy viharon túl vagyok, de szélcsenden innen és ahova lépek ott nem nő virág...

Közben elfogyott a bor, s igen, most majdnem az egészet én ittam meg, ráadásul fény derült egy nagy igazságra is, melyet egy remek párbeszéddel hívtunk életre.
Történt, hogy az üveg alján icinke-picinke nedű mennyiség ott leledzett s Luci' eccercsak aszondi nekem, benne úszik egy muslica. Rögvest pontosította is ezt, mikor megjegyeztem, hogy élvezkedik a borba benne, mi, hogy az biza egy részeg muslica, akire ő vigyáz. (S ha már muslica, mik ki nem derülnek eme jószágról....ööö...) S folytatta is:

-Figyelni szoktam a részegekre.
-Tudom -válaszoltam.
-Nem Rád gondoltam.
-Tudom. -szünet- Közeledben jó muslicának lenni.

Cáfolja meg ezt bárki, aki merészeli! Én már csak tudom!?

A nyúlcsapás keresése milyen hosszú folyamat?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.