És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”
Ott voltam este, egy voltam a százezres tömegben.

Mi, a tömeg kinn, s ahogy Majtényi László mondta, a földalatti alagútjában bujdokolva közlekedő „pol-elit” pedig az Operaházban.



Ma reggel hallottam több embert is nyilatkozni Majtényi beszédéről, és egybehangzóan az jött le, senki nem gondolta volna, hogy ennek az embernek valaha elszakad legendásan híres türelme, végtelen szakmai tudását egyszer is kénytelen lesz szónoki beszédbe önteni a haza védelmében.
De ez az idő is eljött, mocskok hada elhozta.

De itt még nem tartok. (Annál is inkább, hogy egyszer már megírtam az egészet, az utolsó gondolatoknál tartottam, mikor a parkom szerkesztője becsapta a kaput és huss, kihajította a nihilbe minden szavam…) Szóval, délen indultam Pestre, mert boszorkányos kávézási feladatom volt mielőtt az Andrássy útra értem volna.
Néhány nappal ezelőtt, mikor kiderült, hogy lesz ez a párhuzamos dolog (kinn a bárány, benn a farkas… jelen esetben a klasszikus szerepek így cserélődtek fel), feltettem egy kérdést a fészen, hogy vajh lesz-e ott valaki, aki hajlandó nekem segíteni vagy jobban teszem, ha nem indulok el, mert nem akarok bajt. Hihetetlen, tudom, de nem magamnak, hanem senki életét nem akarom gabalyítani feleslegesen. Több reakciót is kaptam, hogy kivel, hol találkozom, aztán nem veszek majd el, nyugodjak meg. Nos, ez megtörtént, boszorkányos barátném oda is kísért, majd ugyan nem találtuk meg egyik kontaktot sem, de én őt elzavartam, mert lefagyott a lába, mondván, én ott boldogulok… azt vagy százszor megkérdeztem, hogy merre kell mennem a földalattihoz, mert csak nem maradt meg az infó néhai agyam helyén… Luci el.
 Felhívtam egy ismerősöm, akivel eddig csak demonstráción találkoztunk, mert akikkel előre megbeszéltük, azokkal elkerültük egymást és a tömeg egyre nőtt, én jobbnak láttam nem sétafikálni, hanem igyekeztem nyugton maradni. Megbeszéltük, hogy Ő merről jön, én hl várok, majd megtaláljuk egymást.



A tömeg egyre nőtt, én egyre beljebb a falhoz szorultam. Aztán eszembe jutott egy szintén csak demonstrációról ismert valaki, akivel még aznap reggel is beszéltünk a fészen, s Ő mondta, hogy miért kérhettem volna TELEKOCSI szervezést… jogos, csak hát… szóval, felhívtam Mariannát. Ő éppen Egerben ült otthon a gépe előtt és követte az eseményeket… hmmm… mondta reggel, hogy nem jön, de én ezt ott pánikomban elfelejtettem… így nekiszegeztem a kérést, hogy izé… és lőn!!!
Köszönöm Marianna, köszönöm Kifa!
És köszönöm annak a rendezőnek, aki átküzdötte magát a tömegen értem, ami ekkorra már túl volt a kritikus ponton. Hogy rám találjon, egyik mankómat a magasba emeltem, hogy a Művész Kávéház homlokzata melletti szabad cirka hatvan centis beszögellésben megbújva s így láthatatlanságomban mégis megtalálható legyek.







Határozott hangon s határozott „léptekkel” utat kérve, bevitt a kordon mögé, közvetlenül a színpad lépcsőjéhez, ahol is egy bazi méretű hangfalon ücsörögve biztonságban lehettem. Amint mentünk át a tömegen, a rendező el-elrikkantotta magát: „Utat kérek! Mozgássérültnek segítek!” S mindenki mosolyogva segített is. Egy hölgy volt, aki megjegyezte ezt: „Minek jön ilyen helyre egy mozgássérült?” Én pedig válaszoltam is:
- Mert ez a hazám.
S magamban folytattam is, persze.
Mert ezt megtehetem. Mert demokrata vagyok, mert a demokráciánál jobbat a köztársaságnál magasztosabbat élhetőbbet nekem még nem mutatott a világ. Mert én ebben hiszek. Mert amit tudok, meg kell tennem. Mert el kell mondanom, le kell írnom, amit gondolok. Mert ha bírok, oda kell mennem, mert a sok kicsi… mert nem tartom nagyobbra magam, mint bárki aki ott ácsorgott, de kisebbre sem.

Ott állt egy vak férfi is, aki szintén a biztonság miatt került a kordonon belülre, s akinek kísérői –két nő- tolmácsolták a színpadon történteket, ha éppen nem volt hallható a dolog, s akiket a rendező az én pesztrámmal is megbízott. (Amit szintén köszönök, de szerencsére nem volt rá szükség, remek helyem volt.)
A kordonon kívül, de szinte mellettem egy darabig ott állt Árok Kornél is.







Most nem kellett kecsöp…





Kónya Péter



Iványi Gábor

Elszavalta a Szózatot egy általam is ismert, és nagyszerű, de sem nem fényképeztem le őt, sem a nevét nem jegyeztem meg, egy ismert bajuszos színész, és most valahogy más értelmet is nyertek ezek a szavak. -Pironkodva és újabb hálát renegve, most éppen Tát felé, Katinak, már tudom, hogy Galkó Balázs az a rendkívül karakteres, mind fizikiskára mind orgánumra nézve emlékezetes színész. Csak lám, az agymentes néninek ez sem lehetetlen... köszönöm Kati!- Illetve nem más… csak nekem, mert eddig nem volt más, mint egy elfogadottan fontos, de annak nem érzett vers… most, ahogy ott ültem a hangfalon, „alattam” dügörögtek az érces férfihangon elszavalt sorok, ahogy a combom izmaiban éreztem azok súlyát, azt hiszem, megértettem az eredeti, s jelenkorban fájón, napjainkban ismét kéretlenül megélt nyomatékát.

Aztán vége lett. Felhívták a tömeg figyelmét, hogy a helyszínt az Oktogon felé hagyjuk el. Nos, én még ücsörögtem kicsit strázsámon, mert láttam, hogy egy emberként hömpölyög az ráradat az Opera felé… némmá mondom… -aztán ma olvastam, hogy viki, vagy valamelyik talpnyalója azt nyilatkozta, hogy ezrek álltak az Operaház körül, hogy autogramot kérjenek a pol-celebektől… öööö… ezek tényleg, de komolyan ennyire ostobák? Azt hiszik, de csak egy pillanatra is felmerülhet bennük, hogy ezt a porhintést bárki megeszi?-, nos nekem már semmi keresnivalóm nem volt arra, tekintve a sovány malac vágtában igyekvő TEK-eseket. pláne, így gondoltam, ha csihad a tömeg, indulok. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kordonon kívülről ezt hallom:
- Marianna Gotyár! Marianna Gotyár!! Hol vagy, Marianna Gotyár?
Immáron odaevickéltem…
- Marianna nincs itt, az előbb beszéltem vele.
- De nekem neki kell segítenem!
Meg sem vártam a folytatást, mert lám, néhai tenger eszem helyén a légüres térben a túlélés mégiscsak tetemes helyet foglal el, így feleltem is:
- Engem!! Engem kell megmenteni! T. Lencsés Márta vagyok…
- Te vagy Lencsés Márta? Akkor téged kereslek, ja értem, valami akkor eltekeredett, de megvagy!!  Farkas Kata vagyok.

Huh… nagy kő… és igen.. és mi több…

Marianna köszönöm! Kifa köszönöm!
Farkas Kata köszönöm! György Kati köszönöm!

A tömeg még mindig velünk ellenkező irányban haladt, de nekünk az Oktogon felé kellett mennünk, ahol is elbúcsúztunk s én felszálltam a kisföldalattira, majd a Deákon át a 49-es villamosra –amin egy három tagú, transzparensekkel felszerelkezett, 52, 68 és 74 évesekből álló csoport taglalta a történést, s elmondták, ők a fideszre szavaztak, de csalódtak, óriásit és ennek hangot is adnak- ami kivitt a Kelenföldi pályaudvarhoz. Ahol bő 50 percet ültem a váróban, mert épp pár perccel előbb ment el a busz, s a következő egy óra különbséggel indult csak.
Hazáig azon edzettem, hogy el ne aludjak, s ugyan esküdni mernék, hogy ez nem történt meg, mert a fájdalom addigra annyira tombolt, hogy az út ilyetén minden percére emlékezni vélek, ám a megállók közül, ha megveszek se tudok kettőnél többet felsorolni… na, mindegy… para…parajelenség ez, na…

11 óra is elmúlt mire hazaértem. Ma pedig még nem öltöztem fel, mert teljesen szét vagyok ütve. Már mondtam, de tessen végre komolyan venni: nagyon ajánlom törpének, hogy térjen észhez és vonuljon illegalitásba, öntse magát aranyba, aludjon téli álmot vagy bánom is én, de hagy ne kelljen  már többször kimennem demonstrálni a jó ég megáldja szerencsétlen alkalmatlan mitugrászt, mert ezt én nehezen viselem!
Na.

Vörösmarty Mihály: Szózat

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855)



S egy kontraszt. Az emberek a másik oldalon vannak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.