...ahogy mondom. Előbb címszavakban:
- retina gúzsba kötő, lollipop-édes-agresszív színekben és korlátlan mennyiségben édesség;
- bc közjáték, b@z'meg nyuszi a létrádat elemmel;
- 1. szülinap;
- Volán kaland;
- gomolygó Egom;
- magány Tim Roth-ul.

Öregszem. És ez 14 éve meglepő, de csak a szokásos félmosollyal konstatált tény. (Meglepő és mulatságos... ha hallod a hangsúlyt...)
Gyermekeim kétharmada s unokám teljes egésze, valamint énonokám édesapukája székes fővárosunkban él, ráadásul annak olyan szegletében, ahová én, kényelmességem és luxushoz ragaszkodásom okán nem jutok el, így randizni szoktunk, ugye. S most, eme jeles esetet felemlegetve ... hehe... meghívtak engem, öreg anyájukat -illetve öreg nagyiját- az általam eddig nem ismert SUGAR SHOP műintézménybe. LegZsuuzskább uncsitesóm jeles támogatásával szerveződött ezen ankét, hiszen ők már ismerték s szerették a helyet és nekem is meg akarták mutatni.
Úgy terveztem, hogy mielőtt az Operánál találkoznánk Egyeskével -akinek ha jól tudom, kipattant fejéből e dicséretes ötlet-, még útba ejtem a cipészt, aki készítette az imént jegyzett időintervallumon belüli első téli cipőmet*, s bírta lefelejteni alóla a talpemelést, mely nélkül ugye csak a bal oldalon nőtt lábam ér le, hiszen a másikkal még pipiskedni sem tudok -nem mintha az megoldás lenne, csak mondom, na-, s második nekifutásra is csak fele magasságot bírtak rátenni, így még mindig lukba léptem minden alkalommal, s ez merev bokával, két csípőprotézissel, kiugráló térddel, kicsit sem vicces. Tehát most mentem volna vissza, még édeskedés előtt, de bírt a battai busz késni vagy 25'-et, így nem kockáztattam meg, hogy bármi finomságról lemaradjak, vagyis így, a megbeszélt helyre, a kisföldalatti Opera megállójához bírtam vagy félórával hamarabb érni. Szerencsére elég barokkos a bár nem akadálymentes feljáró, így le tudtam ülni, s remek rálátásom volt így az Operaházra.

Tudtam én... tudtam, hogy erre készül az elmebeteg... már amikor a koronát MEGSÉTÁLTATTA, biztos voltam benne... s lám:



Elnyomta ezt a kíváncsi izgatottság, mellyel készültem a meglepire, felhívtam pujáimat, hogy nem siettetem őket, csak mondom, hogy megint bírtam nem közhelyesen intéződni, s meg sem lepődnek ezen, Dorka kisvártatva meg is jelent, és együtt battyogtunk a Paulay Ede utcába. Épp a sarkon voltunk, mikor odaért Énonokám is... hozta magával természetesen édesanyukáját és édesapukáját is. 
Bementünk s mivel az emeleten vannak az asztalok -a külön, ünnepi asztal is, bájos, kicsiny, elkülönített erkély-részleten-, előbb körülnéztünk a szemkápráztatóan rózsaszín-égszínkék-tulipiros-napsárga-harsányzöld ezer apróság között. Mint egy gyerek!!! Én olyan jól éreztem ott magam! Imádtam a rengeteg, autentikusan CHARLIE-s színű és formájú, édes ígérettel kecsegtető mindenfélét... (Régen írtam azt, s most ahogy rákerestem, csak a talematikus idézet miatt is itt a helye...)



Aztán felmentünk, kisvártatva befutott Zsuzska is, így meg is töltöttük a,különasztal melletti helyeket.





Sokáig ücsörögtünk, édeskedtünk, beszélgettünk,majd ki-ki ment a dolga után. KÖSZÖNÖM!

Így én akkor cipőügyben mentem végre, s egyre csak erősödött bennem a bazdmegnyuszialétrádat érzés... -mely talán medve és fűnyíró, de ez engem nem zavar...- no meg már ölíggé a végét jártam járási képességemnek -cipő szatyorban, ajándék zacsik, laptop-táska és két mankó, ugye...-, de célhoz értem. 
Meglepetésemre úgy fogadtak, mintha régi kedves ismerős lennék és gyakorlatilag körülugráltak. Azonnal, készségesen és ingyen megoldották a nyűgöm, tehát a nyuszi létrája a nyakamon maradt -hogy teljesen összekutyuljam az amúgy is zagyva képregényt- s zavarban, de nagyon jókedvűen mentem tovább, cipelve a most már hibátlan első bélelt cipőmet... Mentem a Blahára, ahol is a Magyar Szolidaritás Mozgalom minden pénteken Egy falat kultúra címmel tart egy eseményt, immáron egy teljes éve s ennek megünneplésére került éppen sor. Stabil bázis van akik minden alkalommal ott vannak, mert ott biztosak benne, hogy kapnak egy jó kaját, ihatnak egy teát, és beszélgethetnek, énekelhetnek is akár, vagy csak hallgatják, amint Miklós és Balázs például gitározik s énekel. De sok az alkalmi látogató is egy-egy alkalommal. Sok jó ember sok munkája van ebben.
Én csak üdvözölni őket mentem most oda.



Innen mentem már Zsuzskáékhoz Újpest legvégére,vagyis még azon is túl, hiszen másnap Esztergom volt a célom. 
Jó sokáig beszélgettünk. így szombat reggel... délelőtt volt már vagy fél 11 mikor felébredtem, így gyorsan-gyorsan sietve kellett elindulni, hogy még időben odaérjek Apuhoz, mert délután újabb kaland várományosa voltam. 
Koki felajánlotta, hogy kivisz a buszvégre autóval, de mire elindultunk, már látszott, hogy lekésem, így meg akartuk előzni a járatot, hogy majd felszállok egy megállóban... aha, lett ebből Szentendre Papírgyár megálló, itt kiszálltam, letáboroztam s vártam. 
A kocsisor folyamatos volt és tulajdonképpen csak araszolt, ott meg egy pad sem volt... persze nem mintha egy normál padra le tudnék ülni, de legalább nekitámaszkodhatnék... eccercsak aztán araszolt a sorban egy garázsmenet feliratú sárgabusz, s úgy tűnt sorol is a megálló felé... jól láttam, kiszólt sofőr, hogy bevisz a pályaudvarig,mert lerobbant a járat, ne itt várjam, ott kényelmesebb lesz. S való igaz, még további 20'-et kellett ott is, de legalább -ahogy feljebb írtam- pad hátának dőlve stabilitásom biztosítva. Odaért a busz, a befogadó-képességének így is a határán, és ott vártunk kb tízen. Előttem felszálltak vagy hatan s mikor én préseltem volna fel magam, elkiáltja magát a sofőr: "A többiek a hátsó ajtók valamelyikén!", hát, köpni-nyelni nem tudtam... mondom, dugig volt a busz... alacsonypadlós, csuklós, annyira tele, hogy az ajtó is nyekegve nyílt ki, mert előbb meg kellett szabadulnia a rátapadt utasoktól... de gondoltam én nem várnék még egy órát... és lőn. Felengedtek, sőt, amint felnyomakodtam a közvetlen közeli ülésről felpattant egy hölgy s átadta nekem a helyét, amiért ismét nagyon hálás vagyok (persze csapatmunka kellett hozzá, hogy fel tudjak mászni az üléshez a csomagjaimmal és mankóimmal, de sikerült...)
Apu -szokás szerint-finom kajával várt, aztán aludtam egy kicsit, majd lassan jöttek is értem Katiék. Előbb a -cirka két évtizede rettenetesen lepukkant, köszönhetően előbb a fideszes vikikebelbarát polgármester dúlásának, majd a független s a törvénytelenségek ellen harcoló, de ezzel a hatalom irdatlan haragját kiváltó polgármester regnálásának, tehát a gyakorlatilag a működésképtelenség határán leledző jobb sorsra érdemes- város főterére mentünk, egy cukrászdába, ahol most, köszönhetően az ingyenes, és éppen zajló Irigy Hónaljmirigy koncertnek, rengetegen sétáltak, így pezsgő élet látszott, ami engem joggal, hiszen ritkán járok arra, de Katiékat is meglepett, mert egyetértünk a város állapotának megítélésében. Tehát cukrászda, majd házi sör becserkészésének sajnos sikertelen kísérlete s indulás a moziba.
Bájos "kertmozi", a Bazilika tövében a Sötétkapu mellett, a macskaköveken, ódon hangulatú környezetben...





Egészen biztos, hogy ez megér egy külön szösszöt, mármint maga a film, mert ... mert a magány, mint kívülállás, mert a magány, mint más dimenzió, mert, mint alapelem...





.Egy mese.Egy édes, keserű mintha mese... s utána átmenni a számomra misztikus -Katinak is, mint ezt megbeszéltük-, hiszen anno szovjet kórházhoz tartozóként lezárt, alagúton, tökéletesen illő befejezése volt a kétnapos kalandomnak.




Szóval, negyvenöt lettem én! És ezt én kereknek tekintem, mert megérdemlem. Köszönöm! :)

*: magyarázatra szorul. OEP, törvénykezés, vaskos káromkodás is lehet benne, de ennél sokkal nagyobb mértékű hála és megilletődöttség is... csak eljutok idáig, hogy ezt megírjam... ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.