Hóban, fagyban, szatyorban.

El Grecotól Rippl-Rónaiig
Egy cél, amit fixáltunk korábban és ami olyan sallangok nélkül maradt csak meg az agyam helyét uraló tágas térségben, mint cím, netán téma, pláne kiállítás helyszíne, szóval csak annyi mormogott idebenn, hogy múzeum_múzeum....
Persze ez mit sem számított abban a tekintetben, hogy mikor a nap is rögzülni látszott, jótékony homályban hagytam azon tényt, miszerint nekem halovány lila gőzöm senincsen arról, hová is megyünk majdan. (Aztán mikor délután a kávé mellett ülve ezt bevallottam, mert érdekelt, hogy mégis mit beszéltünk meg, rá kellett jönnöm, hogy ... hogy nincs új a Nap alatt... és Luci tökéletesen tisztában van képességeimmel -sőt, azok hiányával...- s meg sem lepődik ilyetén fordulatokon, csak a híres etruszk félmosolyával konstatálja a dolgot.)
Szóval mentem. Mivel nyakig ér a hó, de ráadásul még le is van fagyva, így meg sem kíséreltem eljutni a távolsági buszhoz, mely a vasútállomásnál áll meg, mert az ugyan elérhető távolságban van nekem, de az odavezető út s mellette a járdák sem nem tisztítottak sem nem akadálymentesek, így jobb a békesség alapon, mentem az Etele térre (azaz ez csak a lánykori neve, mert ...mintegy asszonynevén, ugye... Kelenföldi pályaudvar), az agglomerációs járattal.
Ültem a buszon, s épphogy elhagytuk a várost, mikor eszembe jutott, hogy megnézzem a MEOSZ igazolványom, hogy ne a múzeumban -melyről akkor csak ennyit tudtam, de bízván bíztam a zilletékesben, ugye- kelljen kiderülnie, ha valóban valami bibi van... S lőn... tsókoltatok mindenkit... tehát -meglehetősen eufemizáltan megjegyezve-, a tehetetlen kétségbeeséstől könnyeimmel küszködve megírtam Lucinak, hogy ne siessen, nem megyünk tárlatra, én felbuszozom a végállomásig majd vissza, így ne bumlizzon ki odáig...
De egy hósi úrnőről beszélek, ugye, s nem adtra fel. Kicsit ugyan késett, s míg vártam, amúgy is igen keserű hangulatomra rásegített a hely büfésének véleménye a rokkantakról...
Persze, mindenki ismer... persze a szomszédom unokaöccsének a fiának az anyósa is... és "...igen, nem maga, hanem a 70%..." Szégyellje magát!
Nem az fogja romba vinni vállalkozását, hogy én nem veszek többé nála kakaós tekercset vagy kávét...

Megérkezett Luci s addigra én olyan állapotban voltam, hogy a villamos felé mentünkben, kinn a havon, két mankómra támaszkodva bírtam elbőgni magam... aznap már nem először, hiszen a buszon is megesett ez már... de sebaj... könnyeim épp csak, hogy odafagyhattak arcomra, mert már zötyögtünk is a villamossal a Hadik felé.
Mikor majdnem előtte voltunk már, feltette a kérdést Luci, hogy Hadik vagy Szatyor? Nos, nem állítom, hogy rögvest értelmezni is tudtam a kérdést, de a felvetés maga nagyon tetszett, majd mikor megláttam a cégért, hát nem volt kérdés, hogy hová megyünk. Szatyorba.
 

Én még itt sosem jártam. Édes egy hely, hangulatos, kedves.

A kávé remek volt, én mézeskalács ízesítésűt, Luci csokisat ivott, és egyáltalán, nagyon okés az a hely.
Mely, a Bartók Béla úton, annak egy kiszélesedésében, a most tomboló átnevezési tébolyban Gárdonyi Géza térré minősített ficakban kezdődik, így egy íróról elnevezett téren van. Nocsak, nocsak.

Viszonylag sokáig voltunk ott. Beszélgettünk, kétszer meglátogattam a bezárt mozgássérült mosdót -kulcs megszerzése után, persze-, melyben a fordulókör tele volt pakolva tartalék papíráruval, így funkciójának -mely a kerekesszékkel való manőverezés helyigényének biztosítása- baromira nem felel meg, de sebaj, kicsire nem adunk.
Kedvesek, szolgálatkészek a személyzet tagjai, akiket én jóformán nem is láttam, hiszen nem volt rálátásom csak az időnként feltűnő csinos pincérekre. Mert ugye mással voltam elfoglalva.
Például azzal, hogy kíméletlen őszinteséggel megbeszéltük a fontos és messze nem annyira fontos, de éppen gumicicaként létező dolgokat. Tisztáztunk néhány kérdést, néhány emberi kapcsolatot, én az érzelmek igen széles skáláját megélve, sokszor széles gesztusokkal kísérve hol könnyekkel, hol harsogó nevetéssel és Luci felém tanusított végtelen türelmével körített mondókával, aztán eljutottam a kellemes/kényelmes zsibbadtság állapotáig.
Majd már jóformán sötét volt, mikor hazaevickéltem, ismét szembesülve a farkasordító faggyal, a két mankóval nem egészen elég szélesen letakarított járdával, s a sokból már csak egy, a fejemben gellert kapva visszhangzó kérdéssel, melyet aztán fel is tettem valakinek, akit szeretek barátomként emlegetni-remélem, Ő nem kap sírógörcsöt ettől-, s aki aztán válaszolt is nekem.
Kiderült. Jaja. úgy van az. Biza. Nem az én szemüvegem torzít.
Most nem erről van szó.

Írók, terek, vendéglátóipari egységek. Kávék, pincérek.
Szintek.

Ahogy a Hadik és a Szatyor eredendően nagyon is visszatetsző okkal vált ketté, ma pedig mintegy hajazva erre a hírnévre helytáll a romkocsmák között, úgy ez a nap is remek segédeszköz volt ahhoz, hogy megtanulhassam, amit úgysem kerülhetek el. Csak idő és körök kérdése.

Köszönöm Luci, köszönöm barátom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.