Ennyi telt el két -utasokat is szállító- metrószerelvény között, és ez messze nem a csúcspontja volt annak a napnak. Persze a csúcspont itt is csak az origótól -a semlegestől- való távolságot jelenti, de szigorúan abszolút értékben, hiszen a jó és rossz közötti amplitúdó óriási, s gyakrabban találkozom ezzel a végével... pedig tudom, egy idő után -ha a másikat nem veszem észre- én magam is beleragadok ebbe az oldalba.
Tudatosan -ha lehet ilyet- kell kerülnöm ezt.

Éjjel ismét kigyulladt -ja nem, csak füstölt- egy metrókocsi a 3-as vonalon, s ezt én ahogy ültem a buszon, hallottam amint a fülembe mondja a Petőfi rádió okoskája, persze én meg buta vagyok, így gőzöm se nem van arról, hogy melyik a melyik vonal, így csak mentem. (Nem mintha amúgy lett volna más választásom, hiszen egyedül a metrón kívül már helyi tömegközlekedési eszközt nem tudok használni, de sebaj.... bátor vagyok, mint a vak ló... ugye... s erről szól e rege ismét, majd odaérek...)
A buszom késett, jó sokat, így vagy 20"-cel a kiírt időpont után érkeztem a Népligethez, s caplattam a messze nem akadálymentes -de még csak erre kísérletet sem tévő- megálló felé, majd indultam. Persze, ahogy említettem, halovány dunsztom sincs, hogy mi merre van, így megint ott méláztam a megálló-jegyzéknél, hogy vajh hogyan jutok a Moszkva térre, s mikor kisilabizáltam, kocogtam őrző-védő néni felé, aki láttomra intett is, hogy ne kotorjam kártyám -amikor megálltam előtte, hogy elővegyem azt- látja rajtam, hogy ... hogy nem viccelek.... no. Megköszöntem, s hozzátettem még, hogy nincs zsebem, ezért kell a táskámban tartanom azt, mert ugye mindkét kezem dugig van holmi mankókkal, így nem tudom teljesen gördülékenyen megoldani ezeket a kalandokat... s akkor még sejtelmem sem volt az aznapra szánt igazi kalandról... de ez még várat magára....
A Deákon átevickéltem a másikra, s itt is meg kel említenem az elvem, miszerint fiatal nonkonformista srác/lány, öltönyös úr, vagy bácsi a megfelelő célszemély ehhez, mert ezen kupacok tagjai nagyon ritkán utasítottak vissza, nem úgy a többiek... a tapasztalat nagy segítség az abszolút tárgyi tudás nélkülinek... szóval, visszatérve, egy kockás inges srácot szólítottam le, hogy fogná már meg a kellő helyen a mankómat s a lépcső alján adná nekem vissza, kérdezés és gond nélkül tette amit tennie.... nem kell, csak szerettem volna... s mikor leértünk, nekem szegezte a kérdést, míg visszabújtam mankómba: "Át tetszik jönni a másikra?"
"Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!!"... akartam volt mondani, de életösztönöm azonnal megálljt parancsolt nyelvemnek, így csak azt mondtam: "Igen, miért?" Nos, álnaivságom hagy engedtessék meg nekem, így is elég tenyérbemászó, hogy mindig kérnem kell... Bátor, erős, okos legény -a punkos hajával, kockás flanelingével, fülében a nemtommilyenzenecucc bigyójával- mondta, hogy igen, hagy kísérjen el -persze mondtam neki, hogy én lassú vagyok, de ezzel sem tudtam meghátrálásra bírni, így elkísért, s nekem nem kellett újabb embervadászatba kezdenem. (Nos, mondja valaki, hogy az én életem nem az általánosan hasznos, mindenkinek karma-építő segédlet körébe tartozik.... Köszönöm flanelinges srác!!)
Lenn voltam a megállóban. Néhányan már voltunk ott, egy idő után már jó páran, aztán sokan, sőt, egy idő után már maga a tömeg ácsorgott a peronon.
Megnéztem az órát, mely fáradhatatlanul számolja a két szerelvény között eltelt időt, akkor olyan 6 percnél járt, s majdnem sokan voltunk.... Egyre beljebb szorultam a falhoz, néha struccot játszva megnéztem az órát, hallgattam a papagájt mely beszorult a hangosba és azt kárálta folyamatosan: "A biztonsági sávot kérjük elhagyni!", illetve egy alkalommal azt kántálta: "Az állomáson áthaladó szerelvény utasokat nem szállít!"
Hangos röhögés az addigra már betegesen vaskosra dagadt emberárból... majd újabb 5 perc a "budapesti metró, egyelőre retró" élményéből....




Aztán, mikor végre bedöcögött drága -a címben jelzett idő a kijelző tájékoztatását megjegyezve került most dokumentálásra, edzettem is rajta egész nap, nehogy kiessen agyam helyéről- , ütött-kopott, de nagyon szeretett kékcsodánk, a hangosnéni átváltott egy újabb versszakra, miszerint: "Kérjük utasainkat, hogy igyekezzenek a be- és kiszállással!"
Nem tudom elmondani, mekkora könnyebbség volt ez, mindenkiben felszakadt a várakozás feszültsége s egy emberként, fröcskölő röhögéssel küldtük a nénit -ki persze csak a dolgát végzi- melegebb éghajlatra, miközben ezren beverekedtük magunkat egy-egy valaha kék, mára már hullafoltos ajtón a nem kevésbé megviselt kocsiba... Mikor aztán odaértem a Moszkva térre Györgyi az utolsó erőtartalékait élete fel éppen, mert ugyan most kivételesen volt nála bot, de ez a háromnegyed órás szobrozás nem tett jót neki.
Irány a Mammut, ott is a McDonald’s. Kaland ott is volt, tekintve a sok embert akik épp most akarták beváltani kuponjaikat... velünk együtt, ugye... de mindez említésre sem érdemes, hiszen ez az a hely, ahol kivétel nélkül mindig, kérés nélkül kapok segítséget, akár egy akár két mankóval vagyok. Szóval, Ronald bohóc, ezért riszpekt!... mellesleg a grillezett csirkés szendvics pedig ihaj finom...
Megbeszéltük Györgyivel a megbeszélnivalókat, majd megérkezett Béla -ebédideje volt éppen így nejét s annak barátnőjét boldogan fuvarozta az idő alatt... ehhh.. köszönöm...-s indultunk is. A Batthyányi téren a metrónál tettek ki, hogy onnan nyugodtan eljutok előbb a Deákra, s onnan majd a Kelenföldi pu-hoz, ahonnan a közvetlen buszjárat indul haza. (Kis kaland megint volt... kivételesen -nyilván a környék gyéren lakott volta miatt, nem válogathattam- nem a célcsoportok tagjaiból, hanem egyet az arra jövő ritka emberek közül szólítottam le, aki egy nagydarab, dzsekis középkorú úr volt, ahogy elmondtam neki mit szeretnék, mindkét kezét felemelte -mintha pisztolyt fognék rá-, hátrébb lépett, s mondta: "Én ettől félek, ne haragudjon, nem!" S már ment is, én meg mosolyogtam... ahogy teszem most is....  szóval ott álltam, s vártam, hogy a világ ezen távoli sarkán jöjjön valaki akit elkaphatok... s jött is, egy fiatal lány, aki készséggel tette amit mondtam, így lejutottam. Elég hosszú ott a lépcső, s mikor felszálltam, még fenn volt a férfi, s vissza is nézett.... előttem állt a lány a mankómmal, utána én, amint egyik kezemmel támaszkodtam,  másikkal pedig kapaszkodtam. Összetalálkozott a tekintetünk, s én még jobban mosolyogtam, ő pedig megvonta a vállát... gondolom zavarában...
Az utolsó pillanatban értem el a buszomat, így automatában vettem jegyet, felszálltam, s mivel a sérültek helye -naná- foglalt volt, s -nem naná, mert ez nem megszokott- mikor megkérdeztem az ott ülő anya-lánya párt, hogy "Leülhetek?" azt felelték: 'Nem.".. nekem meg nem volt időm közölni velük, hogy ahol éppen ülnek az a nekünk fenntartott hely, mert tudtam, ha elindul a busz, én felborulok.. így kerestem egy helyet és leültem. Volt időn megfigyelni, hogy a sofőr -ezeken a buszokon nagyon kirívóan és nem megszokottan- hátra zavar egyeseket, mikor elöl akarnak leszállni, s észre is vettem egy géppapírt, mely cellux-szal kiragasztva díszeleg az üvegen, miszerint: "Leszállásra kérjük a hátsó ajtót igénybe venni!", így én jobbnak láttam nem iszapbirkózásba kezdeni egy ilyen emberrel -bár jó esélyem van győzni, hiszen mankóm van, abból is kettő, s nem félek használni, ugye- tehát mikor Érden viszonylag sokat áll a busz, én a középső ajtóhoz költöztem, s észrevettem egy ismerőst. Kótyik.
Meg is környékeztem, hogy amikor odaérünk, ahova nekem kell, s ő még fenn lesz a buszon, majd segítsen leevickélnem a járműről. Kótyik -csak úgy mint gyerekeim általam ismert összes barátja- nagyon készséges, így méltán számíthattam rá. Megérkeztünk. Én csak akkor tudok felállni, ha megállt a busz, s ez most nem jelentett különösebb időhátrányt, hiszt volt más leszálló is.
Ám, még így is.... Kótyik állt és fogta a szatyrom, én meg küzdöttem le magam a buszról.... figyeltem a saját koreográfiámat.... s egyszer csak azt, ahogy mögöttem egy emberként bődül el az utazóközönség... ahogy ezzel egy időben azt is tapasztalhattam, hogy az ajtó, melyen leszálltam volna éppen, csukódik be... egészen pontosan rám.... Én csak álltam ott, mankóim kiütve funkciójukból, én -nem erővel, hiszen nincs ereje egy ilyen ajtónak, de- beszorítva az ajtók közé, s vártam... nem mintha bármi mást tehettem volna... az utazóközönség pedig -szólistaként Kótyikkal- üvöltött, hogy "ne csukja be" vagy "nyissa ki" az ajtót. Tehát két szólam zengett a busztól indulva a tavaszi szellőben....

Engem az ajtók tartottak és az dermedtre fagyasztó halálfélelem.... Kótyik, miközben üvöltött, látva, hogy a sofőr baszik nyitni az ajtót, feszítette szét az egyiket, ahol le tudtam szállni így, átadta a szatyromat, s láttam rajta, hogy kiakadt, amit abszolút megértek, még annyi időm volt, hogy mondtam neki "Köszönöm, látod ezért kell a segítség!"... erre Ő bólintott, s mormogta: "Tudom!" s ment vissza a helyére. Én meg a nemtommitől, sokktól? remegve indultam haza... szedtem a lábam, hogy még a sofőr szemébe nézhessek, a ezt nyomatékosítandó egy apró egyezményes gesztust megejtettem felé, amihez meg kellett állnom, hiszen ehhez szabad kéz kellett...

/Én nem vagyok híresség, s ilyen kecses sem, de mint látható ez a jel, elég közkeletű.../


Kinyitotta az ajtót szolgálatot teljesítő úr s "beszédbe elegyedtünk". Rövid s velős társalgásba kezdtünk.
Engem rázott az idegesség.... nem, nem küldtem el a kurvaanyjába, nem, nem kívántam neki huzamos hasmenést, nem, nem kívántam neki közmunkát uránbányában... bár ez mind eszembe jutott, hanem megvártam, mond-e valamit.
Történt már velem ilyen, s akkor a sofőr -látva, hogy valakit nem vett észre s azt becsukta az ajtók közé- kiugrott helyéről és elnézést kért, mely az első szava volt, s mellyel mintegy elvette élét a dolognak, őt én megnyugtattam, hogy semmi bajom, bocsánat, lassú egy néni vagyok, ilyen előfordul... Nem úgy ez a tahóparaszt.... Ő a munkáját végzi, minek mentem hátra és különben is.... mit akarok....


Semmit bazmeg... semmit.... Felírtam a rendszámot s ismét írok a Volán PR osztályának.

Ahogy battyogtam haza, potyogtak a könnyeim, rázott a remegés, és még itthon is Berta nyugtatgatott... aludtam egyet és egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy oké, vonattal nem tudok járni, mert ugyan a kispiros akadálymentes, de a peronok illetve az állomások 90%-ban nem azok, nem beszélve arról, hogy azok a városokban többnyire elérhetetlenek, a Népligethez fel még csak-csak, de onnan hazautazni nem lehet nekem, egyrészt mert kivétel nélkül panorámás, magasépítésű buszok, nemhogy akadálymentes, de még normál sem, járnak, hanem mert a paraszt sofőrök -jaj bocs... szolgálatát híven teljesítő szakszemélyzet- szarik a sérülteknek fenntartott helyekre s arra, hogy elöl engedjen leszállni, ám eddig az Etele térről induló járatokon -melyek köbö 50%-a alacsony-padlós, tehát legalább fizikailag akadálymentesített- kivétel nélkül készséges sofőrökkel akadtam össze, pedig igen gyakran utazom... szóval most már akkor valóban sehol sincs helyem. Ahogy mondta kedves empátiától, vagy csak esélyegyenlőségi minimumtól dagadó keblű sofőr utánam szólva:

"Minek utazik, ha nem boldogul a busszal?"

Jogos. A vezír, a király, mindünk szeretett alacsony férfija, ki ennek megfelelően a Napóleon-komplexus vezérelte elmebaj fázisait erőlteti a hazánkra úgyis a teljes sérült népesség kiirtásán munkálkodik, így ennek a bájos középkorú, őszeshajú életerős férfinak a hozzáállásával a világon semmi baj sincs. 


Tudom, azzal van, hogy minden ellenére én még mindig nem adtam fel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.