Szóval VISEGRÁDON JÁRTAM, s most folytatom s be is fejezem tán a krónikát.

A másik mese, amire az előzményben utaltam az a szoba, illetve apartman akadálymentessége.
Egészen pontosan akadálymentetlensége.
A hotel pazar, a személyzet készséges, kedves, minden szeszélyünket boldogan, zokszó nélkül teljesítették -például egy szavunkba került s kaptunk lábost, evőeszközt-, sőt, mikor anno telefonon lefoglaltam a szállást s mondtam, hogy roki vagyok, így akadálymentes szobát kérek, fennakadás nélkül történt a csere, mert a superior delux szoba nem az, így egy ennek megfelelő apartmant kaptunk, s ebbe érkeztünk is tegnap.



Íme, a hattal kevesebb mint bond, dzsémszbond...



A hotel bejárata.



Hmmm... ugye? S ami kimaradt, az a golfszimulátor, ez engem nagyon izgatott ahányszor csak elmentünk az irányító tábla mellett....

A szobában nemhogy kivetnivalót nem találtam, de kifejezetten tetszett -Ildike azért persze nem volt rest s rögvest közölte, oktalanság ott lennie a tv-nek ahol van, mert a böhömnyi képet kellene a tv-vel összecserélni, mert az úgy lenne csak jó...-, s mivel a konyha részben snájdig bárszékek is vannak -a benti alacsony fotelok nekem nem jók, mert macerás vagyok, ugye-, így tényleg tökéletesnek tűnt. Az ágy kicsit emelt magasságú, így azzal sem volt gond, sőt -bár itt is bejátszik Ildike, s ebben egyet is kellett értsek vele, szimpla inkvizíciós keménységű matrac és nem is létező vastagságú párna volt-, s egyáltalán kellemes, gyönyörű színekkel játszó, pihenésre invitáló hely.



Íme, ehhez kértük a felszerelést, melyet a cinosz_recepciósz_fijú meg is szerzett nekünk.



Tehát az apartman -ahogy mondtam is már- tökéletes volt, s délután csak annyi macerát találtam benne, hogy a fürdőszobában a wc kifejezetten alacsony.
Hiszti, hiszti, tudom. Ne kelljen megtudni annak, aki ezt kekeckedésnek érzi, hogy mennyire életbevágóan fontos részlet ez!



Ráadásul az egyetlen kapaszkodó -mely lehajtható, de közvetlenül a fal mellett ugyan minek az...- nem képes kiegyenlíteni az alacsonyság okozta küzdelmet, mellyel a használat jár, s továbbmegyek, a képen is látszik, egy beugróban van a szaniter, így kerekesszékkel nem megközelíthető.




A padlószintre levitt, így tökéletesen akadály_mentes zuhanyzó remek. Ám egyetlen kapaszkodó sincs sehol, pedig ha lenne, akkor nem lenne életveszélyes -de minimum szaltómortáleveszélyes- a dizájnos, ám nem fix, így meglehetősen billegális -de legalább van, ugye- zuhanyozószék. Tehát ugyan akadály_mentes, de nem akadálymentes.
Ottlétem rövid tartama alatt kétszer zuhanyoztam -erre még visszatérek a következő posztban- s mindkétszer heveny halálfélelmem volt. Na jó, persze, a meghalás mint opció nem, de egy taknyolás a kövön,  majd rohammentő, ortopédia és protézis helyreigazító műtét, vagy csavarok helyrerakása, netán lemez eltörés lábszárban s az ezzel járó macerák nagyon is felmerültek lelki szemeim előtt, mert olyan ez a fürdőszoba, hogy látszatra akadálymentes, de max libáért vett rehabmérnöki diplomával szignált engedéllyel épült.

Kijelentkezésünkkor a recepción megkérdeztem, hogy a vendégkönyvet elolvassa-e valaha valaki, vagy mondjam-e el inkább a hasfájásom. A hölgyek -ahogy mindig is- kedvesen, készségesen válaszolták, hogy persze, írjam, elolvassák, de ha gondom van, mondjam is a dolgot. Nos, kivonatosan, tehát nem konkrétumokba bocsátkozva elmondtam a dolgot, s a következő választ kaptam:
- De jó, hogy mondja! Még nem volt mozgássérült vendégünk, és kifejezetten örülünk a jelzésnek! Továbbadjuk az illetékesnek és kijavítjuk a hibákat!

Ez nagyon jólesett és az kifejezetten, hogy nem kekeckedésnek vették a dolgot, s most az imént, e-mail-ben meg is írtam a -részletesebben kifejtett- tapasztalataim ez ügyben. 
Möglássuk.
Hazafelé nagyon klappolt minden, így nem is volt 4 óra az üt, mint a villám, itthon is voltunk.



Még a buszmegállóból -mely nem 100 méterre volt a hoteltól...- ismét kísérletet tettem a Fellegvár lefotózására...


...illetve a Duna túlpartján nagymarosi látkép, ahol gyönyörűen sütött a nap.

Ja, tegnap a norminak is fárasztó gyalogtúra után -mivel bírtam megint a 10% agyamnak megfelelően pakolni s elindulni egy azaz 1 darab árva fájdalomcsillapító nélkül- a recepción kértem s kaptam is két szem Algoflexet. Életmentő volt, mert ugyan teljesen elnyomni nem tudta, de legalább a kisugárzó fájdalmat visszaűzte soron következő protézisra ácsingózó csípőmbe...

Szóval, ennyi volt. s azért írtam az elején, hogy tán befejezem a krónikát, mert a levél elment, melyben méltatás mellett az akadálymentesítésről kotyogok kicsit, s ha erre bármi válasz lesz, azt persze jegyzem majd.

Köszönöm, Zsuzska!
S nem kevésbé Ildike, mert ahogy mondtam, halovány fogalmam sincs, ha Ő nem, akkor ki jött volna el velem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.