Hónapokkal ezelőtt akadtam egy cikkre, amit elolvasva,megrögzötten keresni kezdtem valakit, aki hajlandó eljönni velem az citált KIÁLLÍTÁSRA. Találtam is, de jóval későbbre, azaz mára.
Reggel a kilences busszal mentem fel Pestre, mert azt gondoltuk, hogy tán a déli órákat jó lesz a tárlat hűvösében tölteni.
Talán az első eset volt, hogy semmit sem kekeckedtek a jegykiadásnál a Szépművészeti Múzeumban, ahol már jó párszor így is jártam, azaz egy kísérőmmel ingyenjeggyel mehetek be, mint roki, de lám, hiába készültem nyuszibazdmegalétrád monológgal, hihhetetlen, de nem volt rá szükség.
Egon Schiele nevét sem hallottam ezelőtt -ez persze nem őt, hanem engem minősít-, de az a cikk érdekes emberről mesélt, így látni akartam, s de jól tettem.



/Innen most/




/Ez meg ehunnan, ni/



/Önarckép eminnen, ni/



/E nénik ehunnan, e/

Egon Schiele egyike volt az általam nagyon tisztelt -vagy ez nem is jó szó, mert ez ennél kerekebb, teljesebb érzés, csak nem találom a megfelelőt- embereknek, s ezt azért mondhatom így, mert hiába most hallottam róla először, ez a típus egy külön kaszt, s jól megkülönböztethető a_normálisaktól.
Jellemzőjük a magas fordulatszám, a tehetség, a_sok, az_élet, a korai halál. 
Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix...vagy ő. Vagy mást is tudnék mondani, de nem teszem. 
Fantasztikus képek, élő vörös, görbe lábak, fáradt szemek, gonosz tekintet, hajszolt álmok... s volt egy képeslap, amit a végén meg akartam venni, aztán elfelejtettem. Pedig a szütyő -mely volt vagy ötezer, vagy a kis tasi ami vagy háromezer- helyett kinéztem ezt a 190 HUF-t taksáló piciny darabot, amin egy portré, egy a többséghez hasonlóan vörös hajú, nem szép, de karakteres női arc portréja látható, s nem vettem meg. Bakker. Azt nagyon bánom, s ráadásul még a netensem találtam meg. BakkeBakker. Ennyi baj legyen! 

Hazafelé -kis, de fontos közjáték után, melyben érintett a_zisten, s egyéb huncuccságok is- a villamoson találkozhattam először a GERILLA-KÖTÉSZET megtestesülésével.
Nos, ez az addigiakra még rátett egy lapáttal, s jókedvem kifejezetten a plafonon volt.












Hát, ez tényleg feldobott, s nemcsak engem, mert amikor felszálltam, lévén végállomás, voltidőm lefotózni e remeket, de ahogy beértünk a másik végállomásra, másnak is ugyanez eszébe jutott, meg is beszéltük, milyen érdekes kép lehet egy csapat mindenre elszánt fiatal nő, amit otthon elkészített horgol-kötött darabokkal megszállják a villamost s addig el nem mozdulnak, míg fel nem öltöztetik azt.

Aztán még ehhez jött az esti ráadás, eljutok Csodaországba. De ez egy másik történet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.