Hajnalban jött a fáslizónővér, s mikor küldetését teljesítette, felszerelkeztem a kapott pirostetős pohárkával, kisszatyorral, wc-papírral, köntösben, két mankóval s nekiindultam a mára kirendelt labor-küldetés rám eső része teljesítésének.
Nos, ehhez csak annyit mondanék, hogy egy látszatra akadálymentesített, de kurváradekibaszottul unpraktikus mosdóban, max végtagsúllyal terhelhető épp egy nappal múlt két hetes revíziós csípőprotézissel nagy kaland a kisküblibe pisilés!
Nem részletezem, és nem várom el, sőt, hogy bárki belegondoljon, csak mondom… s ezen még „segít”, hogy amikor e kurváradekibaszottul érdekes kihívás teljesíttetett, akkor nincs hová letenni a kisküblit… de ráadásul annyira kurváradekibaszottul gyengített –anyagspórolt- műanyagból van az, hogy amint átvettem a másik kezembe, hogy megmozdulhassak, hiszen nem terhelhetem ugye a baloldalam, az –a kiskübli, pirostetőstől- tett egy szaltót a kezemből és leugrott a talajra, pirostető meg felugrott a falra –majd onnan lepattant a mosdó alá… . Nos, hogy a szaltót miképp végezte ezt nem tudom, hiszen nem tudtam képkockákként elemezni, de talpra érkezett, értékes tartalmának mintegy felét megőrizve, így csak annyi dolgom volt, hogy felvarázsoljam a mosdó szélére, s kivarázsoljam az alól a pirostetőt… Hajnali fél 6-kor azért ez elég kemény kihívás, ennek megfelelően kicsiny fürdőszoba visszhangos belsejében elcsattant néhány asztakurva, de győztem! Nővérhívó csengő persze nem nyomható, hanem húzni kellene, de nincs rajta zsinór –tehát ha elesem zuhanyozás közben s fekszem a földön, ha eszméletemen vagyok, ugye, akkor nem érem el azt, ha el is tudok kúszni odáig… de ilyesmivel nem foglalkozunk…-, tehát két körömmel kellett rávenni a zsinór helyén a piciny akasztót, hogy küldjön jelet szakszemélyzetnek. Cirka 8 perc alatt oda is ért a nővér, mondtam neki, hogy mi van, megértette, s elvitte ő a poharat.
Én meg visszamentem a szobába, és vártam a vérvételt (hiszen a Xarelto vs Clexane ügy és az én kórelőzményem okán vesefunkciót kell nézni).
Háromnegyed hétre oda is értek, aztán negyed 8-kor jött a reggeli és futottam tornára.
Cili megabajgatott megint, azt kell mondjam, olyan erős vagyok, hogyafalaggyaamásikat!!! Néha már több, mint egy centire is fel bírom emelni a most relegózott baloldalam!!
Utána felmentem a büfébe, kávét vettem s mikor megkaptam, mondja a hölgy, itt most torna lesz, s amíg az tart, csak a teraszon lehet ülni.  Kimentem hát, és ücsörögtem ott amíg bent vagy ezren tornáztak (jóvanna, lehet, csak húszan voltak…).  Két hatalmas öreg fenyő van a terasz mellett, és én ráérésemben megszámoltam az egyik tobozait. 119 darab van rajta. Illetve nem biztos, de onnan, ahol én ültem s amennyit én számoltam, 119 az eredmény. Na.
Osztán visszagyöttem megint a szobába, de épp felmosás volt, így a takarítónéni azt mondta, várjak kinn egy negyedórát, és ha felszáradt mehetek be… hehe… én, álljak a folyosón?? És negyedórát? Nos, inkább elindultam az ergoterápiára,  ami előtt szintén kellett várnom, de nem annyit és nem ácsorogva.
Benn aztán kiraktam egy Némó puzzle-t, aztán döntetlenre memoriztuk magunkat …ööö… egy beteggel…
Visszajöttem megint, kicsit szöszöltem s már hozták az ebédet, mikor megszólalt  itt, a szobában a kórházi telefon. Győzőék jelentették, hogy ideértek.
Abszolút zegzugos, a szó zöldmezős értelmében vidéki a közlekedés, az utak  szövevénye, s a logikával ellentmond, hogy az intézet parkolója nem közelíthető meg akadálymentesen. Az épületig pedig csak mentő jöhet fel, illetve az intézet dolgozói, de abba a parkolóba csak kártyás sorompón át lehet bejutni. Így feljöttek amíg lehetett, s leparkoltak. Attól nem messze van néhány pad –melyeket én is tudom használni-, ott leültünk és beszélgettünk.
Hoztak nekem madárlátta édes, gyönyörű, mosolygós, válogatott cseresznyét és egy telefont. Ha már voltam olyan ügyes, hogy a sajátomat eláztattam. (Ennek „örömére” szegény Győző eláztatta a kameráját… nagyon bízom benne, hogy a sztoikus nyugalom ami itt is látható volt rajta, azt tükrözi, hogy nem lett nagy baj, mert ha igen, kardomba dőlök!!!)
Most ismerkedünk… a telefon meg én. :)
Nekem mennem kellett megint, így nem túl rövid, és nagyon kellemes beszélgetés után –melynek időbeli határát a mindannyiunk roki volta is megszabta-, elváltunk, ők Pestre én meg vissza újra.
Nővérke eltette nekem az ebédem, így nem éhesen mehettem a válltornára, amin most voltam első ízben, s amitől csillagokat látok azóta is. Én tudtam, hogy be van szűkülve a vállam, egyik jobban, mint a másik, de azért, hogy ennyire béna legyek, az nekem is nóvum! Bakker!

Utána beszélgettem egy hölggyel, majd vissza megint az ágyamhoz s már le is dőltem.
Öreg vagyok én mán ennyi strapához! :) Ja, és még csak fél 5van!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.