Van úgy, hogy megálljt parancsol..., hogy megálljt parancsol az élet?, egy betegség?, egy baleset? néhány halál?... az embernek, de vagy továbbmegy, vagy meghal. Végleg.

A hazai nyugdíjrendszer átalakítása -szakértők szerint- sokáig érett, aztán 2012. január 1-től meg is tették annak rendbetételét. Kezdve a rendvédelmi állomány tagjainak nyugdíjazási feltételeinek eltörlésével, folytatva a korkedvezményes nyugdíjazással -azóta persze diszkriminatív módon csak beleártották bűzhödt narancsmancsukat ebbe is újra, ld. nők 40 év után mintha...- kicsúcsosítva e "rendrakást" a központi kommunikáció által a teljes társadalmi csoportot csalónak bélyegezve -s ahol csak lehet sulykolva is ezt az aljas, bűzös hazugságot-, a rokkantnyugdíj ellopásával.
Mely projektnek központi eleme, s sikerrel propagált vezérelve az volt, hogy aki a rendszerben van, mint rokkantnyugdíjas, az csaló, élősködő. Nem térek ki ennek taglalására és a gyűlöletbeszéd elemeire szedésére, mert bár, ez a szajkóm egyik kelletlen/kedvelt témája, de ezredszer most nem írom le,csak UTALOK rá.

Ellenben mutatok valamit. Íme:





Egy CIKK erről.

Én továbbmennék, mert ugyan 2008-as a történés, mely a Minnesota Egyetem (USA) 600m-es futóversenyén zajlott, tehát már nem tegnap, ám ez az eset, melyet sokan, nagyon sokan -s megjegyzem, nagyon helyesen is- ámulattal és végtelen odaadással csodálnak, nagyon nem egyedi. Csak éppen a sokunk -és elnézést, kéretik tovább olvasni, mert nem magam fényezem, de ehhez a csoporthoz tartozom magam is- ilyetén tette nemhogy nem szenzáció, de új és újabb ellenlépéseket generál.
Mert miről is beszélek?
Ahogy a felvezetőben említettem, csordogál, vagy pörög az ember élete, s valamikor, akár a legelején már, vagy épp akkor, amikor már kerek, szép családja, nyugodt, stabil élete van felnőttként, megtörténik a hihetetlen, a letaglózó, a mindent elsöprő tragédia, amiből "feláll", akár lábak nélkül... és továbbmegy... akár járásképtelenül.... de nemhogy ugyanazon a pályán kell felvennie a versenyt a korábbi -s még akkor azonos esélyekkel bíró, ám mostanra fényévekkel nőtt esélykülönbséggel közte s azok között- futókkal, de még a verseny rendezői -a_hatalom, jelen: a_narancsrezsim- az ő pályájára, direkt csak elé, újabb és újabb akadályokat tesz.
Tehát minket, mikor felállunk, tisztában lévén a verseny kíméletlenségével és egyben szépségével -minden pátosz nélkül, ha van cél, az ott lebeg és el kell érni...-, bennünk a küzdés vágyával, szóval felállunk és felvennénk a ritmust... nem törődve a fájdalmakkal, a küzdelem hatványozott mértékével, de tesszük, amit kell és amit és ahogy tehetünk.
Ám ekkor a rezsim,ez a hazug, korrupt, embertelen és országrontó, ostoba de nagyon is lojális sejtekből felépülő személyi kultuszra épülő anakronisztikus hatalom, elénk, mondom, a sérülten is újra nekilóduló emberek elé, újabb és újabb akadályokat állít.
Mert megteheti.

Mert megteheti. S még a saját díszrokkantjaival is megteszi. Bár az EBBEN citált két éves hír már, de az attitűd alapvető.

S szerinted mi nem leszünk elsők? Heather Dorniden elsőként ér a célba, mi pedig nem? Nos, ez nézőpont kérdése. Heather joggal megérdemli az ünneplést, mi, akik mindennap azzal kezdünk, hogy küzdelem már a cipő, sőt a zokni felvétele is -már, ha van lábunk, ugye- mi nem várunk ünneplést. Erre akár mindannyiunk nevében megesküszöm. De egyet elvárunk: hagyjanak élni minket, ha már belénk feccölt az orvostudomány ennyit.
Jogos kérés? Szerintem az.
S a nyerés, mint olyan nagyon relatív. Hiszed?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.