Ha saját felelősségemre hazamegyek, az milyen???

Nem, még nem tartok itt, de egy hajszál választ el ettől…
Tegnap hazament egy szobatársam, így felszabadult a közvetlenül az ágyam melletti szekrény. (4 van a bejárati ajtó mellett, tőlem cirka 8 méterre, amihez nem férek oda, se kerekesszékkel, se két mankóval, egy meg itt az ágyam mellett, amihez odaférek, de nincs benne polc… csak egy, és azon kívül az egész egy nagy luk, amibe ha bepakolnék –ami egyedül nem is megy- nem érek el benne semmit. Átcincáltam a dolgaimat, de ma valszeg vissza kell költöznöm, mert kedvesédesnővér szerint egy „tolószékes” jön a szomszéd ágyra, így inkább neki engedem ezt, én  meg megyek vissza oda, amely szekrény ajtaja nem nyitható és ha mégis, nincs hely előtte, hogy odaférjek… de itt erősen már a leszarom állapotban vagyok… és ez jó nekem, na, basszameg…)

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy a nővér már fáslizza a lábam… nem ébresztett fel, csak arra riadtam, hogy valaki cincálja a lábam…
Aztán reggeli, majd torna.
Ma már volt megint Cili, ismét jött nekem az 50-es kupacokkal, én meg „boldogan” teljesítettem. És kiderítette, hogy miért nem tudom még –remélem csak még- felemelni derékszögig a bal lábam –hanyattfekvésben-, egyértelműen azért, mert nem tért észhez –mondom MÉG- a féléven belül kétszer szana kaszabolt izomköteg a combomban. (Minden más eshetőséget kizárt.) Cél megvan. Most már csak rá kell venni azt a közeget, hogy dolgozzon össze velem….
Aztán visszajöttem a szobába és itt a nénik elkezdtek politizálni, persze szóba jöttek a_csaló_rokkantak is. Elmondjam?
Nem mondom.
De.
Egy részét.
„Én is ismerek, nem egyet akinek semmi baja és rokkantnyugdíjat kap!”
„Most is?”- kérdem én, angyali mosollyal… az elején mindig bírom ezt az arcom előkotorni…
„Igen, a mai napig! Én is azt kapok!”
Ehhehhhheeeeeeeeeeeeeeeeeee… nem, nem mondom tovább. Nem mentünk el a kurvaanyázásig, csak adatokat idéztem az NRSZH vonatkozó statisztikájából és elmondtam dióhéjban a véleményem arról, ha ő is ismer ilyet….

Ergon meg is kérdezték, mi bajom van, mert mindenen hangosan vihogtam…
Viszont sikerült átrakosgatnom az anyákat a kellő sorrendben, de a technikára most sem jöttem rá, bakker…
Aztán nemtom mit csináltam, ja, mikor jöttem vissza az ergoról, láttam, hogy jön a ritkamadár, azaz a vizit, és mivel én az 1. szobában vagyok, így itt kezdik. Szedtem a lábam, de mire beértem, a negyedik ágynál tartottak –fődoki leül és onnan dumál csak, rá sem néz az emberre-, és simán tovább is mentek, ötödik  és viszlát.
Meglep? Ugyan!

11-kor jött az ebédem –mert nekem házhozszállítással érkezik-, egyre meg jelenésem volt ultrahangon. 12:50-től ott vártam –még jó, hogy az első nap óta kerekesszékkel megyek, mert persze a székek csípőérintettséggel használhatatlanok ott-  és mondom 13:00-ra van időpontom, de 13:30-kor bementem már, mert el akartam kérni a lapom, hogy a tökömtele és megyek a válltornára. Bementem, lapom félrerakva a pulton, nem vettem el, és ember sem volt ott, így vártam. Odajön az aki eddig kezelt, mondja, hogy bocs, nagyon sokan vannak, a dolgozók meg nagyon kevesen, ezért van csúszás, de máris szerez nekem valakit…
Megszólalni sem tudtam, s látva igyekezetét nem is akartam, de megjegyzem, ezt korábban is megtehette volna, hívott valakit, engem beküldött a függöny mögé s megkaptam a 20-25 perces ultrahang kezelést cirka 10 perc alatt, de már így is csak a válltorna utolsó taktusaira értem fel a könyvtár-büfé-tornaterem logisztikai csoda termébe.
Utána vártam, hátha lesz Scrabble, de nem jöttek, viszont összeismerkedtem egy beteggel, két kv mellett jót beszélgettünk, szóba került a cselgáncs, a realitás, a gerinc, a műtét, a viki, a túlélés…
Aztán visszajöttem az ágyamhoz, s mint kiderült, ha megjön a szomszédnéni, költözhetek vissza… Ha már ezt irányoztam elő magamnak, hogy ha nálam súlyosabb eset jön, akkor az egy használható szekrényt meghagyom neki… bakker…

Kitartás és a végén nyugi leszen!
................

Ja, és az kimaradt, hogy mikor itt beszéltük a szobatársakkal, hogy akkor én visszaköltözöm, amennyiben kerekesszékes költözik mellém, erre azt mondja az egyik néni: „Hogy erre nem figyelnek?!” én csak néztem, mert nem értettem…aztán folytatta: „Két ilyet egy szobába!?”
Továbbra sem értettem és már mikor visszakérdeztem, hogy mégis milyet?, jöttem rá, hogy az ilyet költői meghatározás a_nyomorékot, azaz engem is jelent, aki kerekesszékkel, akarom mondani itt tolószékkel bír, jelenti.

Mindez bazmeg elhangzik egy mozgásszervi sérültek rehabilitációs intézetében!!!!!
Furi???
Ugyan… az a furi, hogy mi még zavarhatjuk a dolgos 80+os néniket, akik viki kacsóit csókolgatják…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.