Meglepődtem. Mi több, megdöbbentem.

Ott álltam, a talaj egyenetlensége miatt mankóimon egyensúlyozva s derült égből villámcsapásként ért a felismerés, ha én... akkor Ő...

Pedig hát ez természetes, s a hír nem mostani, hiszen májusban, mikor Visegrádon voltam-soha, de soha többet nem megyek oda és senkinek sem ajánlom!!!!- mondta el a hírt az én kislányom, aki tényleg pici és mindig is picike volt -már "széltében", mert "hosszában" meg nem, de a három csillogóan értelmes és gyönyörű lányom között érkezési sorrendben a harmadik, tehát a legkisebb-, hogy nagymama leszek.

Igen, derült égből ez is. S csak azért, mert sosem gondoltam magamra nagymamaként. 
De nem tartott tovább pár óránál, mire megtaláltam a bennem élő nagyit, s onnantól bizony Nagyi vagyok. De nem ez a lényeg.
Sokkal inkább az, hogy megérkezett.
Nem tegnap, mert már öreg legény, hiszen november 25-én, délután 15:28-kor császármetszéssel jött a világra első unokám: Erik. 




Az első kép róla. 2680 g, 51 cm.

Néhány naposan már annál is kisimultabb kép:




Egyszer tudtam ott lenni, akkor reggeltől késő délutánig ott voltam a kórházban és közben csináltam annyi fotót amennyit csak bírtam, sőt, egyszer kettesben is maradtunk, hiszen Bertának akkor adták be az ellenanyag injekciót -ami az RH-faktor összeférhetetlensége miatt kell ilyenkor-, s tudta, hogy anyuja ott hagyja, tehát pityeregni kezdett. Én persze rögtön pánikba estem, de egy tizedmásodperc alatt kénytelen voltam rájönni, nincs mese... megfogtam fejecskéjét -éppen a tenyerembe fért- és másik kezem mutatóujját odanyújtottam neki, gondoltam, hátha... és igen!!! Megmarkolta, s közben meséltem neki, hogy én ki vagyok és anyukája mindjárt jön vissza, csak a tesó-projekt miatt kellett most kicsit lelépnie... és legnagyobb csodálkozásomra megnyugodott!!! Ez engem nagymamis büszkeséggel töltött el!
Aztán kiderült, Berta ott állt a terem végében és végignézte e jelenetet, mert meghallotta Erik sírását és kíváncsi volt, most mi lesz... aztán megnyugodva ment az injekciójáért...




Már több mint egy hete otthon vannak, de az legalább olyan messze és legalább olyan elérhetetlen tömegközlekedési anomáliákkal teli távolságban van tőlem, mint a kistarcsai kórház, így oda nem jutok el, így most csak a neten illetve telefonon beszélünk. Igen, Erikkel is beszéltem telefonon!! És a Télapó is járt "nálam":




De visszatérve a poszt elejére, csináltattam egy szívecskés Erik-koszorút és levittem a temetőbe -ehhez is alapítványi segítség kell, őket kértem a "családlátogatásra" is, de ez nem fér bele már idén, még jó, hogy Ercsit bele lehetett szuszakolni- és ahogy kitettem azt a sírra és elmondtam neki, hogy megérkezett az első unokánk, villámcsapásként ért a felismerés, hogy ha én nagymami vagyok, akkor Csaba Nagypapi. 
Ezt a gondolatot nehezen tudtam eltenni agyam helyén, hiszen így addig egyszer sem merült fel e konstelláció bennem. Más minőség... egészen más.

Nagyszülők lettünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.