Nekem tüneteim vannak. Mi több!? TÜNETEIM!!!

És nem tudom kifejezni, hogy mennyire de mennyire örülök ennek.

Most értem haza, tehát még nagyon friss a mai tünet. A Tünet tünete... jaj, de ostoba ez, de kijött, na.
Szóval, Gőz István okán, meglehetősen beleszerettem ebbe a játékba. És most nem a mairól, hanem a módról beszélek, ahogy ez a társulat kezeli, közelíti meg s adja át nekem a szemüvegükön át tapasztalt valóságot.

Szerencsére már nem voltam Tünetszűz, hogy így mondjam, s a lenyomatok -az utolsó "találkozás" által- ITT érhető nyomon.
A maira a fészbúkon akadtam rá és rögvest rá is törtem a -számomra eddig ismeretlen- Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház-ra. Virtuálisan persze, hiszen őket is ott értem el, s rákérdeztem rögvest a rokijegyre, hiszen ha az nem létezik, nekem esélyem sincs eljutni, pedig nagyon meg akartam nézni. Készséges hölggyel beszéltem -váltottam pár szót cseten-, s megnyugodhattam, mert azonmód el is tette számomra a két jegyet, így már csak várnom kellett s bízva bíznom Magdában, hogy jegyezze meg az utat... például... meg hozza a párnám.. például.... meg adjon kölcsön a jegyre, mert nekem csak holnap utalja oep-néni a segélyem... Magda szintúgy, mint -elnézést, Jurányi "néni" nevét mea culpa, elfelejtettem- a hölgy együttműködő volt, így csak ki kellett várnom, hogy ideérjen a naptár.
S lám!

(Az első sorban ültünk s ez jó is volt, hisz itt ki tudtam nyújtani a lábam, bár egyszer majdnem elgáncsoltam akaratlanul az egyik színészt -a_rákot-, mikor átszaladt a szín határán egyik szélről a másikra, egyszer pedig a látszat ellenére elfoglaltam mankóimmal a kelléknek kinézett nekem szomszéd "üres" széket...)

Csak néhány elemet emelnék ki, mert zsong a fejem megint -hiszen kevés agysejtem nagy térben zizeghet s ilyenkor gellert kapnak...
- Elfoglaltuk a helyeinket s elsötétült a tér. Majd félhomályban derengeni kezdett a felsorakozott társulat s egy rák, amint "mellettem", ahol bejöttem, pontosan ott, aki/ami háttal a nézőknek s szembefordulva a színészekkel ül egy széken. S én rettegve vettem észre. Nem túlzok, a frász állt elém! Eddig is ott volt? Ott jöttem el mellette?
Nyilván nem, de nem tudom elmondani azt a megdöbbenést és kérdőjeláradatot, melyet ezen embernagyságú -s emberarcú- rák okozott nekem.



- Több mondat is volt, amik külön-külön is megjegyzendőek, s melyeket egy az egyben el is felejtettem.
Nyúl?
Nem akarok beszélni veled....?
A vékonybél...?
Szex?
Születés?
A rák előző életében kapucnis csóka volt?





- A blikfangok, ahogy előadták ezt, nettó elképesztőek voltak, maximálisan kihasználták a tér, a test, a testek s ezek kombinációinak lehetőségét.




- Gőz Pista zöld-hályogja.

Egy szó, mint száz, megint nagyon élveztem ezt.
A fogadtatás -mármint a rokiság, a jegy, a jurányisok, akikkel találkoztam- kifogástalan, sőt, kifejezetten barátságos és a vártnál is sokkal jobban segítőkész volt.
Az odajutás nekem egy kaland volt, macskakő, lépcső, meredek lefelé.... de nagyon megérte!!!
Ráadásul a kiállítást, mely a darabhoz fűződik, csak az előadás előtt pár percig tudtuk megnézni, tehát gyakorlatilag semmit sem fogtunk belőle, hiszen csak a darab megnézése után nyernek értelmet igazán annak részletei. Ergo: vissza kell mennünk.

S tán, még arra a fájón hiányzó idézetre is rálelek majd, ami már az előadás alatt is a fejemben lüktetett s még akkor ki is hullott valaha tenger eszem néhai helyéről.


Egy KRITIKA, mely nem az én dilettáns szememmel látja, amit a TÜNET EGYÜTTES csinál, s én nagyon élvezem.
/Képek innen/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.