Barátnős, teás, kávés, WA-es roki-magam erőt tépázó kellemes napom után battyogtam a buszom felé.

Illetve még valahol a metróban jártam vagy tudom is én, mert nem a hely a fontos, ugye, hanem a történés, egyszer csak elém toppant egy ifjú, így én is megállni kényszerültem. Láthatóan nem volt ura tekintete ingadozásának, nem tudta fókuszba állítani szemeit, de másban nem látszott rajta -netán érződött volna-, hogy akármi szer hatása alatt van éppen, megálltam s vártam. Majdcsak kiböki mit akar.
Széles gesztusokkal előadta, hogy ő főiskolás és elvesztette a tárcáját, nem tud hazamenni, segítsem már ki egy kis pénzzel. Mondókáját pedig -tekintete éteri dimenziókba tévedésével és két kezének heves mozdulataival kísérte. Ahogy beszélt -s mutogatott- egyre közelebb araszolt hozzám, s az eleve igen kicsi távolság, gyakorlatilag nullára redukálódott, s már igencsak bévül volt azon, ami nármális esetben megálljt parancsol az embernek.
Én meg, baromi nyugodtan támasztottam a mankóm, néztem szemébe -már amikor el tudtam kapni az épp arra tévedő pupilláját- és vártam, de nem léptem hátra. Egyértelmű lett volna ez a reakció, hiszen gyakorlatilag belemászott az intim szférámba, de macerás nekem áthelyezni a súlypontom, megemelni a mankóm, odébbtenni azt, majd arrébb költözni... vagy mondhatnám azt is, hogy a ló...t fogom ennyire nyilvánvaló jelét adni annak, hogy meghunyászkodom, hogy tartok tőle. Nem kérdés, hogy ha erőfelmérésre kerül a sor, kinél van több, de én sem elfutni, sem verekedni nem tudok. Úgyhogy szivi, mondd, aztán figyelj...

Mondandója és heves mozdulatai közben, mivel már gyakorlatilag az arcomban volt, hozzáért a mellemhez. Hogy direkt-e vagy véletlenül... nos, ez utóbbiról nagy leosztásban megvan a véleményem, de itt, hogy ez volt-e nem tudom...a lényeg, hogy nálam ebben a szituban ez volt az utolsó csepp. Akaratlanul toppantottam egyet mankómmal -röhej, komolyan, a hisztis nyomorék... ááááá...- és amilyen zord és határozott hangon csak tudtam, ezt mondtam:

- Nem adok. És ne merj még egyszer hozzám érni!

Valószínűleg nagyon félelmetes lehettem, mert ifjú sikerrel vette az eleddig teljesíthetetlennek tűnő feladatot s mindkét szembogara az én szemembe nézett, levegőben meggállt az épp megkezdett gesztusa, hátrébb lépett s kicsit oldalra is, és csak ennyit mondott:
- Bocs.
Nem lépett el az utamból, így még mindig ránéztem, s ettől ismét tett egy fél lépést oldalra, így már mehettem tovább és közben azt mondtam:
- Nem történt semmi. Szia.

Ha van nálam pénz, úgy értem a zsebemben, s nem kell előhalásznom, szoktam adni a zenészeknek, vagy télen az ücsörgő kéregetőknek is.
De ez nem tetszik. Hogy ilyen sz@rral akar megfogni egy hajléktalan! Nem azzal van bajom, hogy hajléktalan, nem a kéregetéssel, azzal, hogy le akar venni, mert láthatóan én átb@szható vagyok... Kisfiam... öreg vagyok én már bohócnak.

S láthatóan félelmetes is öregségemre.




 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.