Minden nap, minden reggel... Már azt hittem könnyebb lesz. Nem könnyebb, egyre nehezebb.
Évekig sírva aludtam el... évekig úgy ébredtem, hogy ott vagy mellettem... aztán, ahogy befurakodott a valóság az álomtalan álom helyére, arra ébredtem -általában könnytől áztatott arccal-, hogy nem igaz. A b. óta nem álmodtam egyszer sem, alvás közben mégis annak az életnek a tudata, a biztonság, a teljes élet, a valós szerelem képe volt velem... és ebből átjönni, "átébredni" a valóságra: hogy a testem széthullott, hogy az az élet nincs, hogy ez az "élet" nem élet... hogy NEM VAGY ITT...
Semmit sem tehetek. Ez nem élet, hozzád pedig (még) nem mehetek. Számolom a napokat. Ha azt írom: 'hiányzol', az nem fedi a valóságot. Én nélküled nem is vagyok.
Tulajdonképpen azzal, hogy L. azt mondta: 'vergődsz', pontosan fogalmazott. (Akkor is, ha a szövegkörnyezetből érthető volt, hogy nem bántani akar és konkrétan mire is gondol, de tény, hogy azóta is itt kering a fejemben, nyilván azért, mert annyira igaz.) Valóban vergődöm.
Itt nem élek.
Oda (még) nem mehetek.
Szeretlek!
Ezt senki sem érti. Lehet, hogy én sem érteném, de ebben a helyzetben nem is értenem kell... 4 éve nem vagy itt. Én szeretlek.
És tudom, hogy te is szeretsz engem. Mindent tőled kaptam.  Ha végig tudom ezt csinálni, akkor csakis azért, mert te velem vagy... Velem vagy, de a kerítés másik oldalán. Majd megyek. Tudom, hogy megvársz... megvártok... vársz... vártok... álltok a kapu mögött... figyeltek, segítetek ha kell, és... vártok.
Szeretlek benneteket!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.