Magyarázom a bizonyítványom. (Hátha akad valaki, aki érti még rajtam kívül. :)
Amikor elkezdtem írni a Füzet-em,... még a köztes lét határán voltam. Már tudtam, hogy mi történt velünk, tudtam a nevem, tudtam a fájdalom okát (nem 'csak' elfogadtam a nap velejárójaként), tudtam nagyjából az addigi életem. És tudtam, hogy végig fogom ezt csinálni. ("Ha nekiindulok, tudom, hogy nyerek... vagy meghalok.") Már biztos voltam benne, hogy megnyerem ezt a nyomorult játékot.
Már emlékeztem a középiskolára, emlékeztem a gyerekkoromra... de a tegnap, az elmúlt hét, sőt, még az aznap reggel is homályba veszett. Kórházban eléggé egyhangúak a napok, nem a napi rutin miatt kellett nekem valami, hanem a saját lépcsőim dokumentációja miatt. Azért, hogy lássam, mi az a szint, aminél lejjebb nem mehetek, vagy épp ellenkezőleg: most iszonyú, de volt és lesz is még ennél jobb.
Mikor Fazekas doki elmondta, hogy azért nem vágta le a lábam, mert ő mindenki ellenére azt gondolta, hogy én a megmaradt 10% agyammal, és az addig példátlan mértékű fizikai roncsolásokkal együtt képes leszek felépülni, nem teszi meg velem, hogy egyedül, egy lábbal kelljen felnevelnem a gyerekeimet.
Ezután szervezett oda mellém pszihiátert, aki minden délelőtt jött hozzám. Beszélgettünk... s ő mondta, hogy ha már elbírom a tollat (mert azért ez sokáig komoly akadályt jelentett), akkor írjam le, amit érzek. Akkor elkezdtem. Segített. (Villámhárító volt, mint írtam is. Néha azt gondoltam, hogy kirohanok, eldőlök és csak ordítok... de nem tudtam menni se, nemhogy rohanni... na, ilyenkor volt jó a füzet, ami ezekkel a bejegyzésekkel 'FÜZET'-té nemesült.)
Én már akkor se tartottam betegnek magam, mikor mozdulni is alig tudtam, mert az agyam működött (jól van, na! a 10% is több a semminél! :)... Tehát tisztában voltam azzal, amim volt -akkor is, ha sokáig, hónapokig hiányzott a memóriám helyéről a b. előtti ~2 év-, és amim maradt, de főként a CÉL nem volt kérdéses nekem. Írtam a füzetet, írtam, hogy egész legyek, akkor is, mikor újra és újra széthullani látszott a világ. Akkor is, amikor fenn voltam, majdnem boldog. (Most is iszonyú ezt leírni. Bármennyire... szóval, nincs itt az almám másik fele. Velem van, de nincs itt.)
Aztán, mikor az energiámból maradt egy jóadag a napi élet-rutin mellett, már nem írtam napi szinten. De azt gondoltam, hogy nem veszhet a semmibe a Füzet tartalma. Amit először megpróbáltam, nem jött be (az egészek, nem értik a széthullott túlélő nyelvezetét, senkit nem érdekel, és ez jogos). De én nem hagyom magam... (ha hagynám, ha olyan lennék, nem lennék már...:), ez itt szembe jött velem... nyilvános... amíg ki nem tiltanak, írok, felteszem a Füzet-et. Dokumentálom okos gondolataim...:o)
Összeszedtem, hogy miért is fontos ez nekem. Íme:
Kikhez?
Elsősorban azokhoz, akiket ez érdekel...
Annak ajánlom ezt,
-aki biztonságban van az életében: örüljön az életének, a társának, halmozza az erőt, fordítson vissza belőle minél többet a társának, a gyerekének/gyerekeinek
-nincs biztonságban: lássa, hogy létezik az alma. Hogy megvan a társ, az egész, de talán nem is ez a legfontosabb, hanem az ember saját erejére kell, hogy támaszkodjon, és létezik is ez az erő, akkor is, ha az ember nem tud róla, míg nincs rá szüksége
-hasonló helyzetbe került: kapaszkodó, ami segíthet megtalálni az utat, amin járva ki lehet mászni a mélyből. Nem csakis ez az út, amin én járok, ez csak egy a sok-sok közül, csak annyit lásson, hogy VAN út. Akinek itt van még dolga, az meg tudja tenni, ő úgy dönt, megteszi, akkor megtalálják őt a segítők (orvosok, barátok, ergoterapeuták...)

Mit szeretnék? Azt szeretném, ha már én nem leszek itt, és nem tudom elmondani, hogy ők ketten -Zsolti és Csaba- milyen emberek, hogy mennyire erősek a gyerekeim, hogy megkaptam mindent tőlük, az élettől (mégis elcsesztem)... is legyen valami nyoma ennek az egésznek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.