Nem elég a rokinak a sima leosztás, még rá is tesz egy lapáttal. Hát, hülye vagyok én? (Hmmm... ne érezd felszólítva magad! Költői kérdés volt. Elég ha én tudom a választ, nem kell ki is mondani azt...:o)

Álltam a konyhában, úgy csináltam, mintha éppen házimunkát végeznék (na, nem kell semmi komolyra gondolni, csak a mosogatógépet pakoltam ki), a mankóm oda volt támasztva a konyhapulthoz...

Tettem vettem, pakolásztam, egyszercsak a mankóm gondolt egyet és minden előzetes figyelmeztetés nélkül lecsúszott a pultról.

Láttam én, hogy esik... láttam én, hogy a lábam éppen ott van, ahová várhatóan egy tizedmásodperc múlva megérkezik a mankóm is... csakhogy nem tudtam arrébb lépni...

Iszonyatosat csattanva leesett.

Rajtam papucs volt, mert ha tudom, hogy nem megyek ki a házból, nem szoktam felvenni a cipőm -költség- és cipő-kímélési célzattal-, tehát mondhatni totál védtelen volt szegény jobb lábam.

Szóval, írtózatosat csattant a kövön, s közben a nyomorult lábam nyomorult lábfeje éppen a mankó kartámasz része alá került. Hát, mit mondjak? Ott álltam, annyira nem tudok lehajolni, hogy megérintsem akár a lábfejemet (csípőprotézissel ezt nem lehet), leguggolni meg aztán végképp nem, tehát álltam, csillagokat láttam... s közben nem tudtam eldönteni: most üvöltsek a fájdalomtól, vagy röhögjek az hülyeségemen. Nemigen maradt más választásom: potyogtak a könnyeim és rázott a nevetés.

Ez volt a pont a mai 'i' betűn. Mentem és aludtam egyet. Jót tett. Azóta is van lázam, a lábfejem -így messziről úgy látom- gyönyörű kékeslila árnyalatban pompázik, de legalább nem fáj...

Apró örömök! (Ja, azóta a pulthoz nem támasztottam a mankót. De holnapra úgyis elfelejtem...:o)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.