Mégis, kinek az élete?
2006.05.25. 21:53
A filmről is, meg úgy egyáltalán, az Eutanázia postom folytatása.
Előzmény: eutanázia
Mégis, kinek az élete? Barna Imre Csupa elmét élesítőn, szíveket szakajtón megoldhatatlan dilemma, csupa finom ellentmondás ez a film. Kezdjük a legfőbbel: ezúttal nem azért izgulunk, hogy hősünk életben maradjon, hanem azért, hogy meghaljon. Pontosabban: hogy meghalhasson, minthogy egy baleset következtében örök tehetetlenségre, teljes bénaságra ítéltetett ő, Ken, aki ráadásul szobrász, s a munkája volt az élete. Ken higgadt elmével úgy dönt, hogy joga van meghalni, s meg is hal, ha törik, ha szakad. Csakhogy az orvostudomány másként vélekedik az efféléről „22-es” csapda: lehet, hogy Kennek joga van meghalni. De ha meg akar halni, akkor depressziós. Ha depressziós, akkor beszámíthatatlan. Ha beszámíthatatlan, nincs joga dönteni az élete-halála felől... És mit mond a jog? Ken ügyvédet fogad; az ügyvéd némi tusakodás után elvállalja az ügyet, s ettől fogva úgy viselkedik, ahogy egy ügyvédnek viselkednie kell: képviseli megbízójának érdekét. Megbízójának pedig mi áll érdekében? Az, hogy meghaljon. Roppantul paradox helyzet. Hát az érzelmek? Régi szeretőjét elmarja Ken: ne emlékeztesse többé arra, amit már nem lehet. A nő „le is írja” Kent; Ken máris meghalt a számára. Nem úgy a rokonszenves doktornő: ő, dacolva az orvosi etikával, magáévá teszi Ken érveit, olyannyira, hogy együttérzéséből furcsa szerelemféle lesz. Paradox. Vonzódásának (s egy virgonc ápoló-pár törődésének) köszönhetően Ken már-már ismét teljes embernek érzi magát; ez viszont veszélybe sodorhatja eltökéltségét... Ez is paradox. A néző pedig csak ül-ül, és minél inkább azonosul a Kent játszó Richard Dreyfusszal (aki – mondjuk -legalább olyan lehengerlő egyéniség, mint Brian Clark azonos című darabjának Madách-beli előadásában Huszti Péter), annál nehezebb szurkolnia Ken haláláért. Ez is ellentmondás, hát igen.Még szerencse, hogy a rendező, John Badham diszkrét lilaságai megkímélnek bennünket az erkölcsi meghasonlástól. Végül is mindenkinek igaza lesz: a tudománynak is, a jognak is, és Kennek is, aki talán még meggondolja magát, tovább élvén a maga napi többezer dollárba kerülő életét. Ha nem? Akkor mást fektetnek a helyére.
Forrás: http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6099~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mégis, kinek az élete?(Whose Life Is It Anyway?)
| színes amerikai filmdráma, 114 perc, 1981 rendező: John Badham író: Brian Clark forgatókönyvíró: Reginald Rose zeneszerző: Arthur B. Rubinstein operatőr: Mario Tosi jelmeztervező: Marianna Elliott producer: Lawrence P. Bachmann executive producer: Ray Cooney, Martin C. Schute látványtervező: Gene Callahan vágó: Frank Morriss
szereplő(k):
|
Egy sikeres szobrász, Ken Harrison (Richard Dreyfuss) egy autó balesetben nyaktól lefelé lebénul. Betegsége teljesen letaglózza, nem akar egész életében mozgássérültként élni, s a bíróságon harcolni kezd a méltóságos halálhoz való jogáért. Az orvoscsapat segíti, támogatja őt, míg ő érvekkel győzködi saját magát. ~~~~~~~~~~~~~~~~ |
Még "rendes" leírást sem találtam a filmről, hisz a '81 oly régnek tűnhet, hogy ki tartja számon már az akkoriban készült dolgokat. (Pedig akkor én már 11 éves voltam!!:) Tehát, képet nem tudok mellékelni, pedig annyira előttem van Richard Dreyfuss, amint fekszik az ágyban, csak a szeme... a tekintete...
Én tudom, milyen úgy feküdni hónapokat, hogy tudom, az élet létezik... Tudom, hogy van, tudom, hogy nekem is volt valamikor... De most, ebben a pillanatban csak egy elmosódni látszó emlékkép, mely elbújik a mindent betöltő KÍN mögött... Csak néha egy varjú ül nyugodtan a kórterem ablakából látszó hatalmas fa ágai között, és néz... Tudom, milyen várni, hogy megmosdassanak, hogy megetessenek, hogy megitassanak... tudom, milyen mikor ezeket megteszik, tudom, hogy rettenetes lesz, iszonyúan fog fájni (az ivás is, bár szívószállal itattak, de a fejem annyira fel kellett emelni, hogy legalább az ne hulljon ki a számból), a mosdatás, az etetés pedig olyan megpróbáltatás, amit még érintőlegesen sem vagyok képes megemlíteni...
Van olyan, mikor dönteni kell.
De soha, senki ne dönthessen az élet végéről, illetve a nem kért meghosszabbításról, csak az, akit érint a kérdés.
Én nem voltam olyan állapotban 3 hónapon át, hogy bármiről dönthettem volna... Vagy előre megteszem ezt, vagy várom, hogy jobbra fordul...nem is, nem fordul magától: vagy én teszek arról (a rengeteg, elmondhatatlanul sok segítséggel), hogy megtaláljam magam.
Minden a döntésen múlik. Élek. Köszönöm!
Ha valaki meg tudja nekem szerezni ezt, tegye meg!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.