Történt ma, hogy ültünk az asztalnál hárman, Egyeske, az ő csatolt állománya: Leventegyerek s én magam. Ettünk, s beszélgettünk. Kinéztünk az ablakon és mondtam, hogy na, lassan nyakunkon a vihar. Ők mondták, hogy nem is. Ennyiben maradtunk.

Aztán fújni kezdett a szél. Egyre erősebben. Majd eleredt az eső, gyönyörűen sütött a napocska, az esőcseppek csillogtak-villogtak a ragyogó fényben. Gyönyörködtünk egy darabig, aztán mindannyian mentünk a dolgunkra. Ők az én szobámba tévét nézni, én ide a géphez.

Majd beborult az ég, zúgott a szél és erősen villámlott, néha elment az áram, tehát jobbnak láttam kikapcsolni a gépet. Nekiláttam A Da Vinci Kód-nak, mert már úgyis régóta várja a sorát. Olvastam, s közben halgattam, ahogy néha a dörgés-villámlás rázza a házat...

Majd Egyeske valamiért kijött a szobámból, s ahogy a folyosóra lépett...

...nos onnantól játszottuk megint az árvizi mentőmunkát. Mindenhol zúdult a víz, ahol csak lehet. Megint az összes törülközőnknek annyi lett.

Utána felhívtam Ildikét, mert a napokban kérdezte, hogy mit szeretnék szülinapomra. Most mondtam neki, hogy mi mást is akarhatnék ezek után, mint kb negyven darab törülközőt!

(De ugye nem lesz több ilyen kalandunk?)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.