Kicsit hosszú lett.
De itt van.
A szajkóm.
<P>Reakcióm <A href="http://greenindigo.blogter.hu/?post_id=61664">erre</A>.</P>
<P>Elkezdtem ott írni, aztán kb a felénél úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem zúdítom roki okoskodásom a sok fiatal életerős emberke nyakába. Íme:</P>
<P>Innen -ha úgy tetszik: a másik oldalról, a "szék felől"- hozzáfűznék ezt-azt: </P>
<P><BR><FONT color=#ff0000 size=4><STRONG>"Miért nem örül egy tolószékes ember, hogy túlélt egy balesetet?"</STRONG></FONT><FONT color=#ff0000 size=4><BR><FONT color=#000000 size=3>Írja Green Indigo az Előítéletek-ben.</FONT></FONT></P>
<P>1.) Mi, akik arra kényszerültünk, hogy életünk egy részét, vagy egy ponttól az egészét mások segítségére utalva töltsük, soha nem használjuk a "tolószék" kifejezést. Ez így, magában hordozza a kiszolgáltatottságot, illetve annak elfogadását. KEREKESSZÉK, ha kérhetném. Ez annyiban különbözik az előzőtől, hogy én -aki valamilyen történés miatt belekényszerültem egy ilyen alkalmatosságba- ha képes vagyok arra, akkor nem hagyom, hogy toljanak a székemmel... Bár, kereke van, hisz én nem vagyok képes a járásra, de közlekedni tudok, én hajtom a széket, a kerekei segítségével, ergo: nem tolószék, hanem KEREKESSZÉK. (Valószínűleg nem érthető ez ilyen egyszerűen s tisztán, de addig jó, amíg nem kell rácsodálkozni a lábfejét nézve az embernek, arra, hogy a járás mekkora kincse az életnek.)</P>
<P>2.) Mi az, hogy "...nem örül..................., hogy túlélt egy balesetet"? </P>
<P>Tessék?</P>
<P>Mondom: TESSÉK?</P>
<P>Nem örülök. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nem örülök neki, hogy ez benne van az életutamban. Nem tudom elmondani, hogy mit vesztettem el ott, azon a délutánon az út mellett... Nem tudom elmondani, hogy mennyire <EM><STRONG>"nem örülök"</STRONG></EM> annak, hogy 30 műtétet kellett végigélnem, hogy vissza kellett térnem a tiszta színekből a kín, a korlátok valóságába. </P>
<P>De annak, hogy "túléltem", örülök-e? </P>
<P>Ez itt kérem a paradoxon úgy ahogy van. Mert ott (Green Indigo postjában) a kérdés annyit tartalmaz "csak", hogy a túlélés önmagában nem elég, ha nincs hozzá az egészek felém/felénk való toleranciája. Tulajdonképpen ez nagyon fontos.</P>
<P>Tényleg nehéz, mikor jóformán fellöknek az utcán, mert lassan megyek; tényleg megalázó, mikor az eladó az egészhez beszél, pedig egyértelmű, hogy én vásárolok, én a nyomorék; tényleg vicces, mikor azzal kerül szembe a roki, hogy az étteremben, ahol sok-sok magyar forintot hagy a vacsoráért, sajna a WC-t nem tudja használni, mert az egy szűk csigalépcső alján, az alagsorban van (biztos nagyon csilli-villi, márvány meg mittomén... de nem jutok le odáig, tehát még beszámolni sem tudok róla... én a roki:).</P>
<P>De nem ezen múlik. Nem. Kicsit sem. A rokinak amúgy is harcolnia kell a mindennapokkal. Ezek a dolgok, a tahó járókelők, a buta -kedves, meg minden, de "inkább nem nézek rá, mert még elkapom a nyomorékságot" hozzáállással bíró, csinos eladók- kicsikét sem számítanak abban, hogy örülök-e annak, hogy élek. Mert aki áthalt valami ehhez hasonlót, abban ha tisztában van a céljával, fel sem merül a kérdés. Mert él, és kész. </P>
<P>Fáj? Fáj. Na és?</P>
<P>Nem tud lépcsőzni? Nem. Na és?</P>
<P>Járni sem tud? Nem. Na és?</P>
<P>ÉL. ITT VAN.</P>
<P>Mert dolga van. És ha dolga van, s azt meg is akarja tenni, megtalálják azok, akik ebben segíthetik; s a hölgy, aki fellök az utcán, mert lassabban megyek, mint szerinte kéne, záros határidőn belül meg fogja tanulni, milyen másokra utaltan élni, de nem feladni.</P>
<P>Élni. Élni a megmaradt keretek közé zárva, de nem feladni.</P>
<P>----------------</P>
<P>És akkor most a válaszom az eredeti kérdésre: </P>
<P>Azért nem örülök, hogy túlélhettem azt a balesetet, mert akkor, ott véget ért az életem... és azért örülök, hogy áthaltam a b-et, mert nem maradtak teljesen árván a gyerekeim.</P>
<P> </P>
<P>Nem értitek? Nem baj.</P>
<P>Néha én sem értem magam, akkor mások miért értenének engem. De ez mindig is biztos volt: élek, rokkantan, özvegyen, fájdalmak és korlátok között, de az alma biztos tudatával. </P>
<P>Köszönöm. </P>
