Szóval, mint azt írtam az előzőben , ismét akadtam olyanra, akit érdemesnek tartok komolyabb olvasgatásra, ismerkedésre is. (Remélem, mint mindenki más, Ő is nagy kegynek tekinti ezt :) Tegnap este megírtam amit megírtam, ma pedig beleolvasgattam ismét a blogjába, s -nem csoda- beleakadtam a A Borospohár fenomenológiája című postba. Elolvastam. És ismét tiszta hülyén érzem magam.
Az összes alkoholok közül a bor az egyetlen, amit -hogy úgy mondjam- komolyan veszek. Úgy értem, hogy a bor, valami olyasmi, amit nem azért iszom, hogy jól érezzem magam, hanem az az egyetlen alkoholféleség, amit hajlandó vagyok meginni azért, hogy tegyek valami komolyabb lépést az ellazulásomért.
Érthető ez így? Nem hiszem.
Na, akkor: mikor végképp szakadni látszik a cérnám, mikor hullik szétfele körülöttem a világ, olyankor tudom, hogy utolsó esélyként még van egy bevethető fegyverem, s ez pedig a néhány óra alatt elfogyasztott, 1-2 üveg finom bor. Illetve, ennek a rám gyakorolt hatása. A "nyugi, csak kivonom magam a forgalomból kicsit"; majd ezután újult erővel visszatalálok az utamhoz, s ismét eltelik néhány hónap, mire leküzdöm magam eddig a szintig...
Alig van olyan bor, amiről elmondhatom, hogy megjegyeztem magamnak. Ismerni pedig egyetlen egyet sem ismerek igazán, de tény, hogy a néhány általam megjegyzésre érdemes nedű visszatérő vendég nálam. Csak az alkalmas embert kell megtalálnom a szeánszhoz, mert ugyebár, soha nem iszom egyedül.
...és most odaértem, ami miatt elkezdtem ezt a postot. A borospohár, mint olyan.

Az tiszta, hogy papírpohárból még a Szigeten is necces. (Bár, tény, hogy a szükség nagy úr... Hihetetlen, tudom, de én, míg egész voltam igenis szívesen jártam ilyen helyekre.:) De akinek belefér, ám rajta.
Hasonlóképpen a mindenféle egyéb sima poharak valahogy még nekem is alkalmatlannak tűnnek bor fogyasztásához. Mert úgy érzem, hogy meg kell adni a módját... vagy mi... Azaz, nem önmagában az itóka eltűntetése, jelesül az ivás a fontos, hanem még nekem is, a bor színe, zamata ezek élvezete, s majdan minden érzékemre való összes hatása a lényeg. Borzalmas ahogy leírtam, de nem tudom jobban. A borozás egy szertartás.
Igen, és a szertartásoknak megvannak a kellékeik. Ahogy ennek is a pohár. A kifejezetten borozáshoz előhalászott talpas, sima, koccintáskor remek pengő hangot adó magas, karcsú üvegpohár.
De könyörgöm, hogy ebből legyen 5-6 féle? Ráadásul melyeknek darabja annyiba kerül, hogy azt ne mondjam jajjjjjnekem??!!
Na, ettől vagyok én ma elbizonytalanodva. Azt tudom, hogy eszemben sincs beszerezni a meglévő ~másfél tucat, általam alkalmasnak vélt borospohár mellé még néhány igazoltam megfelelő ám méregdrágát, akkor sem, ha direkt találnék/találhatnék olyat ami spec ehhez meg ahhoz a szőlőléhez illik. (Illetve tudom. Itt nem ízlésről, hanem zamat, meg ilyesmik átadásáról, amihez a pohár -ha megfelelő- nyújt elvárt s kellő segítséget....) És akkor én mi vagyok? Egy totális dilettáns? Nos, ha ezen múlik, boldogan vállalom. (Mit van mit tenni?)

Tehát, maradok továbbra is a bor, mint olyan lelkes híve, s a borozást továbbra is szertartásként fogom megélni, de az is biztos, hogy nem fogom ezt komolyabban venni, mint amennyit szerintem ez a tevékenység érdemel.
Amúgy meg én ne lennél tisztában azzal, hogy biza, mindenkinek megvan a saját, különbejáratú perverziója?! Kinek ez, kinek az. Akinek ez, tulajdonképpen még szerencsésnek is mondhatja magát...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.