Nekem legalábbis. Az "enyémhez" képest mindenképpen az.

Edit, a gyógytornászom és Tóth doki, a családorvosom megadták a számom (előbb persze annak rendje s módja szerint engedélyem kérték ehhez) egy majdnem velem egykorú túlélőnek. Fiatalabb nálam két évvel, szintén három gyereke van, és mondhatni darabjaira hullott nem messze attól a helytől, ahol velünk is megtörtént ami megtörtént.

Csak nagyon érintőlegesen: motoroztak, ő volt az utas. Nem ők a vétkesek a balesetben.

A szántóföldön landolt, s ahogy elmesélte, ott, a gurulások közepette, majd hason fekve konstatálta, hogy

János kórház, Traumatológia. Most otthon van, számomra hihetetlen rövid idő alatt "kiszórták" a kórházból, ráadásul olyan lehetőségekkel*, amikkel igen nehézkes (sic!) a mindennapok végigélése.
* Nem szeretem az "állapot" kifejezést. Igazából az illene ide, de valahogy nem áll rá a szám. Nekem sokkal inkább leírja a dolgot az, amit használok helyette.

Mindkét karja, egyik lábszára és combcsontja, térde szana törött. Bal lábában van a címben megidézett -számomra mindenképpen- extrém méretű okos, igen célratörő szerkezet. Ha jól emlékszem, úgy a lábszára alsó harmadától, egészen a combcsont felső végéig tart. A fixateur vége már útban van ülésnél, mert éppen eléri a hasát, ezért amolyan félig ülő, félig fekvő helyzetben pihen egy alacsony, kényelmes fotelban. (Ami ugyan alacsony, tehát nagy küzdelem felállnia onnan, hisz egyik kezére sem tud úgy igazán támaszkodni, a sérült lába pedig ugyebár nem hajlik, de legalább az idő többségében kényelemben érezheti magát.)

Beszélgettünk.Olyan furcsa egy olyan emberrel beszélgetni, aki belülről látja az ilyen nyomorúságot; ez önmagában nem olyan meglepő, hisz a kórházban, rehabon töltött súlyos hónapok alatt megismerkedhettem sok-sok hasonló akadályokat sikerrel vevő túlélővel. Most mégis furcsa volt ez a találkozásom Emmával, hisz ez a szitu valahogy nem illett a normi életbe. Látni egy fiatal, életerős, csinos nőt, hasonlóan roncsolt lábbal, de nagyobb területen ráadásul, mint nekem; ülni mellette, látni a számomra kolosszális méretűnek tűnő fixateurt, és felidézni a kettőnknek pontosan meghatározható, mélyen rögzült, csendes de kíméletlenül engesztelhetetlen emlékeket (amik a normi embereknek semmit sem jelentenek, gyakorlatilag értelmezhetetlenek, s addig jó, amíg ez így van...).
Kötözőskocsi hangja a folyosón... ez a legjellemzőbb és ez olyan, amitől -ha tudnék- rohanva menekülnék... de nem tudok, tehát hősként élem meg a felvillanó emlékfoszlányokat, elviselem az Emma számára is oly ismerős, baljóslatú* zajokat.
* Ezt is megbeszéltük: baljóslatú, mikor közeledik, mikor tudom, hogy a kocsiban a gézlapokon, a fertőtlenítőn, az ollókon kívül ott van az azelőtt soha nem tapasztalt kín is. És én bizony, naponta kétszer, meg is kapom ezeket mind: géz, fertőtlenítő, olló... és felfoghatatlan mértékű fájdalom... Aztán mikor távolodik az ágyamtól, amikor "túléltem" a kötözést, tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy egyszer, valamikor emberként működhessek. (...most is... a zörgés, a kerekek zaja az öreg kövön... egyenlő az engesztelhetetlen kínnal... jön... és én nem tudok menekülni... és tudom, hogy ha tudnék sem tenném, hisz ember leszek egyszer, s ez csak úgy válhat valóra, ha ezen a lépcsőn is átvergődöm...)

Az idő is szóba került. Nekem könnyebb a helyzetem, hisz nem volt választásom, így meg aztán az idő marhára nem számít. Ő -még- nem látja ezt, de szerintem el fogja fogadni előbb-utóbb. Nekem ráadásul rengeteg időm volt tipródni a dolgokon, hisz mozdulni sem tudtam. Ő sincs jobb általános állapotban (mondom, nem értek hozzá, és magamra "csak" halványan emlékszem), de már otthon van, s a gyerekei, szülei körében nincs ideje ilyesmin törpölni. Nem olyannak látom, aki megkeseredne, márpedig a tapasztalatom az, hogy azok a túlélők, akik türelmetlenek (pl), és belesüppednek önnön keserűségükbe, nem lesznek igazi TÚLÉLŐK. ... csak legfeljebb, kénytelen-kelletlen elviselik a rájuk mért csapást. De mondom, Emmánál semmi ilyesmit nem láttam. (Persze ki vagyok én?! De ezt vettem le a beszélgetésünkből.)
Elmondtam neki mindent, amit így amolyan instant segítségnek gondoltam/gondolok; remélem, valamennyire hasznát tudja venni, de ha csak annyira volt jó, hogy találkozott egy másik rokival, aki ráadásul nem bírja befogni a száját, már nem volt hiába...

Megadtam neki ezt a címet, ha végképp semmi dolga, olvasgasson itt (nálunk a parkunkban:). A világ roki.szemmel.


Beírtam a gugliba, hogy "fixateur", gondoltam illusztrációnak, vagy magyarázatképp teszek ide képet, hogy aki még máson sem látott ilyet, s mégis kíváncsi rá, hogy miről is beszélek, az valamennyire el tudja képzelni. Ám mégsem másolok ide semmit. Rád bízom, nyájas olvasó! Az alábbi link egyenesen odavisz a fixateurök világába a hálón, de csak akkor nézd meg, ha érted, hogy a mi lábunk (pl) azért létezhet még, mert egy szatyor csavar, lemez, rúd, titán mindenféle, direkt erre a célra kifejlesztett egységben lehetővé tette, hogy ne csak egy gyors, határozott amputációs műtéten "vegyünk részt", hanem egy sor, sokkal hosszadalmasabb, fájdalmasabb operáció után, lehessen belőlünk igazi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.