Ezzel adós vagyok. :) Ismét egy elmaradt kaland jelentés.

Vagyis akkor... most hétfőn, Egyeske meg én mentünk Papával a János kórház ortopédiájára, hogy ellenőrizzék gyerekem vállát, illetve a kulcscsontját, egészen pontosan az azt tartani hivatott néhai szalag pótlásának, helyettesítésének lehetőségét.
Mentünk, elintéztük. Ismét kellett súlyos vödröket emelgetni gyerekemnek, s közben készítettek néhány felvételt, amikből kiderülhetett, mennyire önállósultak ott a dolgok... (Sokkal jobb, mint mikor megkapta az emlékeztető hevedert, de még mindig -számomra- riasztóan kikandikál a helyéről az így szabadjára engedett csont.)
Megbeszéltük Juhász doktorral, hogy mi a teendő, mikor kell jönni újra kontrollra, s nekem mikor is kell telefonon érdeklődnöm a műtéti előjegyzésről. (Ez ma megtörtént. Előreláthatólag március 13-án műtik Dorkát.)

Aztán, hogy ezt elintéztük, előttem állt az egész nap... zabszem a helyén, hisz át kellett jutnom valahogy a Jánosból az OBSI -ba. Papa nem ismeri annyira a várost, hogy nyugodt lélekkel elfuvarozgatott volna engem, akik pedig eszembe jutottak, kivétel nélkül valami halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozva nem tudtak segíteni... Sőt! Akadt olyan is, aki nem is válaszolt aznap, csak már hétfőn, mikor is javában küzdöttem a feladattal... :)

Előző nap kikértem Zsuzska (uncsitesó, "nagyember" APEHéknál, félelmetesen okos, szeretem is :) tanácsát, mert tudtam, hogy Ő többnyire taxival jár. Kiokosított. Ennek megfelelően elindultam a kocsik felé a kórház előtt...
Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de annyira paráztam, hogy még most is zizegek kicsit a gondolattól... borzalom...
De annyira ügyes voltam! De annyira! Marhára elégedett vagyok magammal!

Odaértem Emmához, felküzdöttem magam az 5.-re lifttel (amit utálok, utálok, utálok... de a taxis sikerélményt még a lift sem tudta elhomályosítani).

Célom volt a látogatással, mint azt korábban írtam, ellenőriznem kellett, hogy valóban tud-e járni a fixateur-mentes lábával TÚLÉLŐ barátném...
Külön szobában van, egyedül "bitorol" egy kicsi, világos, kényelmes szobát; azt mondja, a sok ablak hátránya, hogy mikor fúj kinn a szél, ő majd' megfagy az ágyában, hisz a kórterem teljes hosszában ablakok vannak, és úgy tűnik nem tökéletes a szigetelésük... Mielőtt felmentem volna, még vettem a büfében szendvicset meg itókát, neki is meg magamnak is, hisz már a szemem kopogott az éhségtől.
Beszélgettünk, átbeszéltük a műtétével kapcsolatos dolgokat, a gyerekeinket (neki is van 3... mint jobb helyeken, általában...:), minden szokásos témát, aztán jött hozzá a gyógytornásza. Először valami elektromos kezelést kapott, a lábfejét igyekeznek ezzel mozgásra bírni; láthatóan az impilzusokra reagált is :), aztán kicsit később, a jobb karját, csuklóját, könyökét, vállát vette kezelésbe a szakértője :)

Emma! Ezt a részt most hagyd ki! (Tudom, hogy nem hallgatsz rám, mégis megkísérlem ezt és megkérlek, most ugorj át egy bekezdést!)
Az én karomat soha nem kellett mozgásra bírni. Addig, amíg nem bírtam felemelni, csak az volt a baj, hogy erőtartalékomhoz képest a súlya olyan ólomszerű volt, amivel nem boldogultam, de "szervi" akadálya a mozgásának nem volt. Mindig, most is, a lábaimat kellett tornáztatni... (most is... mondom lábaimat... mondom: mindkettő lábamat! mert 2 van! 2 van!),

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.